: Lipták Béla: 19546. október 23.


Dr. Lipták Béla az Amerikai Egyesült Államokban élő egyetemi tanár, az Amerikai Magyar Lobby szervezője, aki maga is tevőleges részvevője volt az 1956-os Magyar Forradalonm és Szabadságharcnak közzétette emlékiratait. Ezekből idézzük fel 1956. október 23-át.

 

 

 

Október 23, kedd reggel

A hűvös reggeli harmat teljesen átáztatta a szandálomat. Kordbársony zakóm és esőkabátom gallérjait egyaránt felhajtva próbáltam megmelegedni a fűtetlen HÉV kocsiban. A körülöttem ülő embereken nem látszott, hogy valamit is tudnának az előző esti eseményekről. Nagyrészt munkásemberek voltak, akik bóbiskoltak az egy órányi zötyögés alatt. Még csak kedd volt, de ők már olyan fáradtnak látszottak, mintha egy egész hét munkája lenne mögöttük. Ezek az elcsigázott, fáradt emberek voltak állítólag a hatalom birtokosai, a „forradalmi munkásosztály", melynek nevében Moszkva  kommunista kiszolgálói kezükben tartották a hatalmat.

Amikor reggel hétre megérkeztem az egyetemre, Danner Jancsit már ott találtam a négyes számú portánál. Jancsi idősebb volt nálam, lehetett vagy 26-27 éves, és 5-6 centivel magasabb is volt, 190-195 centi magas lehetett. Üdvözlésként jól hátbavágott és átadott egy nemzetiszínű karszalagot.

 

– "Menj a kettes kapuhoz és igazoltass mindenkit, aki belép. Idegeneket ne engedj be, csak a műegyetemi igazolvánnyal rendelkező tanárokat és diákokat. Senki mást!"

 

Közben befutott Szabó Iván is, akit Jancsi megkért, hogy szerez­zen be egy megafont, amire a felvonuláskor később szükség lehet.

A 2-es kapu felé bandukolva gyönyörködve néztem az új karszalagomat. Piros-fehér-zöld! Milyen jó érzés ezeket a színeket látni! A rendszer annyira félt a nemzeti – vagy ahogy ők mondták, nacionalista – megnyilvánulásoktól, hogy a nemzetiszinü zászlónkat csak a vörös zászlóval együtt volt szabad kitenni és azt is csak olyan "ünnepeken", mint április 4., május 1., vagy no­vem­ber 7. Kokárda vagy nemzetiszínű karszalag viselése viszont eleve elképzelhetetlen volt, az ilyesmi provokációnak, lázadásnak minősült volna. És most egy ilyen karszalag van rajtam!

Kihúztam magam, s büszkén mentem a kémia tanszék épülete melletti kettes portához. Elfoglaltam helyemet, s vártam az érkezőket. Az első, akit megláttam, Szőke Kati volt, a fiatal tanársegéd, aki előző este segített a stencil sokszorositót kezelni. Mikor meglátta karszalagomat, könnybe lábadt a szeme. Elmagyaráztam neki, hogy azért igazoltatunk, nehogy provokátorok kerüljenek közénk. Szótlanul megmutatta az igazolványát.

Nem sokkal később Perr Gyuszi is befutott a motorbiciklijén. Marika ott ült müögötte a hátsó ülésen. Elmondták, hogy szétosztották a röplapokat Csepelen és a Beloiannisz gyárban, sőt még Dorogra is eljutottak. Én is elmondtam, hogy bátyám a gödöllői egyetemen terjeszti a röplapunkat.

Egyre többen érkeztek a kapuhoz. Ezért Gyuszi is beállt segíteni az igazoltatással. Már hosszú sorban álltak az emberek, de senki nem zúgolódott, mindenki türelmesen várt amíg rá került a sor. Igyekeztem felgyorsítani az ügyintézést, s ezért már fel sem néztem, az igazolványok ellenőrzése közben. Egyszer csak olvasom: Foglalkozása Rektor. Felnéztem. Gillemot László[1][1] állt előttem, türelmesen várva, hogy beengedjem.

Dr. Gillemot László a Műegyetem egyik rektora

Roppant zavarba jöttem, megilletődöttségemben valami idétlen hajbókolással adtam vissza az igazolványát. De ha én illetéktelennek éreztem is magam arra, hogy a rektort igazoltassam, az Ő meleg, biztató tekintete megnyugtatott. Szeme mintha azt üzente volna:

"Ne aggódj. Száz éve az akkori fiatalok is ugyanilyen bizonytalanul kezdték, aztán mégis megváltoztatták a világot. Ti is ezt csináljátok most, teszitek azt amit mi, felnőttek nem tudtunk vagy nem mertünk megtenni. Ti most  megteremtik a szebb jövőt", de hangosan csak ennyit mondott: "Sok sikert kívánok."

 

Mutyi Bácsi

Egy órával később már négyen voltunk a kapunál. Már nem volt sor, s úgy éreztem, nincs már szükség rám, beülhetek a mechanika órára. Elképzelhetetlen volt ezt az előadást, - Mutnyánszky Ádám[2][2], vagy ahogy mi egymás közt hívtuk, Mutyi bácsi – óráját elmulasztani. Nyolc óra előtt egy perccel rohantam be a KA-51-es terembe. A 300 férőhelyes auditórium, melyben a padsorok hátrafelé emelkedtek, már zsúfolásig megtelt. Szerencsére Zsindely Laci barátom foglalt számomra helyet a felső sorok egyikében. Laci még a gimnáziumból régi jó barátom volt, s ugyan tudtán kívül, de ő volt az oka, hogy a hajómérnöki szakra iratkoztam, mert azt akartam, hogy többet legyünk együtt.

Mutnyánszky professzor még a régi, kommunizmus előtti idők tanári generációjához tartozott. Hivatását komolyan vevő, vérbeli pedagógus alkat volt, olyan, aki mérnökök, feltalálók egész generációit oktatta. Mutyi bácsi tudásánál csak szakmájának szeretete volt nagyobb. Legfőbb öröme az volt, ha látta, hogy diákjai előtt sikerült megnyitni a tudás kapuját, felébreszteni bennük a megértés örömét. Mutyi bácsi előadásai alatt mindenki csöndben volt. Kellett is a csönd, mert nem használt mikrofont és így könnyű lett volna egyik-másik szavát elmulasztani. 

Előadásai olyanok voltak, mint egy mise melyen ő volt a tudomány papja. Két asszisztense volt: egy tanársegéd és egy pedellus, kinek fő feladata a hatalmas táblák tisztára mosása volt. Mutyi bácsi jegyzetek nélkül adott elő és tankönyvet sem használt. Vonalzó nélkül is nyílegyenes vonalakat húzott a táblára, amelyet úgy be tudott osztani, hogy sohasem fogyott ki a helyből, bármilyen bonyolult is volt a felvázolnivaló ábra vagy grafikon. És soha, de soha nem követett el hibát. Amikor telerajzolta a táblát, intett a pedellusnak, aki vizes szivaccsal tisztára törölte azt, míg Mutyi bácsi a másik táblán folytatta a munkát.

Nem volt könnyű tisztán tartani a táblát, mivel az már akkor is régi volt, amikor a századfordulón Bánki Donát[3][3] meg Kármán Tódorék[4][4] generációja tanult róluk, vagy amikor majd a húszas években Neumann Jánosék[5][5] koptatták itt a padokat. Mire ők kikerültek erről az egyetemről, már akkor is régieknek számítottak ezek a táblák. Most pedig egyenesen matuzsálemi korúak voltak. Mindennek ellenére a pedellus olyan szépen karban tartotta őket, hogy Mutnyánszky professzor rajzait a leghátsó sorból is tisztán lehetett látni. Bármilyen távol is álltak egymástól a társadalmi ranglétrán, a professzor és a pedellus egy dologban egyformák voltak: mindketten sokat adtak arra, hogy mesterségüket a lehető legmagasabb fokon műveljék és egymást ezért a tudásért megbecsülték, sőt tisztelték is.

A KA51-es előadó terem

 

Ezen a reggelen Mutnyánszky rossz formában volt. Láthatóan nem tudott koncentrálni, gyakran elvesztette a beszéd fonalát, hümmögött, krákogott, először ránk nézett, aztán a táblára, valamit letörölt, aztán újra felrajzolta. Végül letette a krétát, megtörölte a kezét, az íróasztalához sétált és leült. Egy darabig a szemüvegével babrált, aztán sokáig rajtunk pihentette a szemét, míg végül elcsukló hangon ezt mondta:

 

"Menjetek, fiaim, ez a nap nem a mechanikáé, ma fontosabb dolgotok van! Tegyétek a mai napot egy büszke nappá a mi sokat szenvedett kis népünk történelmében."

Ezzel kiment, mi pedig, most már a katedráról, röviden elmondtuk a többieknek az előző este történteket és bejelentettük a tervezett tüntetést. Elmagyaráztuk, hogy ugyanúgy fogunk felvonulni, mint a honvédelmi gyakorlatokon. Tízes sorokban, de most kart karba fűzve, hogy provokátorok ne tudjanak befurakodni sorainkba. Táblák nélküli, néma tűntetés lesz. Egry Gyuri – a Menő – vezeti majd a mi harmadéves gépész évfolyamunkat, én pedig az összekötő leszek Marián alezredessel.

Kilenc vagy tiz óra lehetett amikor kivonultunk a kémiai tanszék épülete elé, hogy gyakoroljuk a rendezett sorokban való felállást. Akkor még nem volt ott más évfolyam, ami azt jelentette, hogy mi haladunk majd a felvonulás élén.

Én közben elmentem megkeresni Marián alezredest a katonai tanszéken. Útközben találkoztam Sándor Ivánnal, a Jövő Mérnöke szerkesztőjével, aki éppen akkor érkezett a nyomdából. Hóna alatt egy nagy csomagban hozta a Jövő Mérnöke legfrisebb példányait, melyeken még meg sem száradt a nyomdafesték. A lap fedőlapján akkor követeléseinknek[6][6] még csak 10 pontja volt ott olvasható. Egy csomó példányt átvettem Ivántól és azok egy részét kiosztottam az évfolyamunknak, majd hirtelen elhatároztam, hogy a többit átviszem a pesti egyetemekre.

Minden szem rám irányult, amikor úgy reggel 10-11 körül felugrottam a Pestre tartó villamosra, karomon a nemzeti színű szalaggal, hónom alatt a friss lappéldányokkal. Egy idős asszony felállt a helyéről és odaállt mellém, mintha meg akarna védeni valakitől vagy valamitől. Egy postás odajött hozzám és a fülembe súgta:

"A lányomtól tudom, mi készül. Nagyon vigyázzanak." Közben körül-körülnézett, nem látja, hallja-e meg valaki.

Mikor leszálltam a villamosról, úgy tűnt mintha a város semmit sem tudna arról, ami az egyetemeken történik. A három egye­temen, ahol megfordultam gyűlések voltak folyamatban. Mindenütt átadtam pár példányt a követeléseinket tartalmazó újságból és ismertettem a délutáni tűntetés tervét.

A Színművészeti Főiskolán egy ismeretlen személy lengyel kokárdát tűzött a mellemre. Ahogy siettem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, az utcán egy magas nő megállított, megcsókolta a kokárdát és lengyelül kezdett beszélni hozzám. Én csak mosolyogni tudtam, rámutattam a piros-fehér-zöld karszalagomra és nem jutott jobb az eszembe, minthogy a kezébe nyomjak egy példányt a Jövő Mérnökéből. 

Tizenegy óra utá volt mire elértem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ott már már folyt a készülődés, festették a nagy transparenset.  Akkorra a rádió is már hírül adta a lengyelek mellett tervezett szimpátia-tüntetésünk tervét. Most már az egész város tudta, mire készülünk. Az emberek megbámultak az utcán. Egy idős ember, ahogy kilépett egy bolt ajtaján és szemben találta magát velem, megállt, keresztet vetett, mintha valami vagy csodát látott volna.  

Az Eötvös egyetemen az emelvény vörös posztóval volt letakarva. Mikor befejeztem a pontok felolvasását, megkérdeztem:

"Nem találtatok más szinü terítőt?"

Kifelé menet, ahogy a tömegen átfurakodtam, hátranézve láttam, hogy az asztalt nemzetiszínű zászlóval takarják le. A folyosón megláttam egy nyilvános telefonnál és feltárcsáztam Ágnes számát. Megint Judit vette fel a kagylót. Addigra Ágnes már a rádióból tudta, hogy miért nem voltam ott a randevún.

"Ez azt jelenti, hogy megbocsát nekem?"  kérdeztem.

Néma csend volt a válasz. – "Csak azt mondd meg neki, hogy amit csinálunk, az nagyon fontos! De számomra nem fontosabb, mint ő! Ezt feltétlenül mondd meg neki!"

Visszafelé menet a Műegyetemre már éreztem hogy a városban más a légkör. Hallom, hogy Debrecenben már megindult a diáktüntetés, meg azt, hogy felvonulásunk tervét közölte a Szabad Nép. Most már sokan tudták, hogy miért van karomon a nemzetiszínű karszalag. A villamoson az utasokból bíztatás, szimpátia áradt. Furcsa és egyben felemelő érzés is volt. Mintha egyik napról a másikra fontos ember lett volna belőlem. Idegen emberek néztek úgy rám, mint valami vezetőre akiben megbízhatnak, akit bátran követhetnek. Legszívesebben emlékeztettem volna őket, hogy én csak egy diák vagyok, akitől nem várhatnak sokat. De aztán a másik, az új énem kerekedett felül, amikor valaki megállított és kérdezett, hogy mi is lesz, a magabiztosság látszatát keltve ilyesmiket is mondtam:

"Megyünk együtt a Bem[7][7] szoborhoz! Ez a mi hazánk, a mi dolgunk, hogy szabaddá tegyük!"

 

Bem József

 

A villamoson kiosztottam A Jövő Mérnökének maradék példányait. Volt, aki hangosan kezdte olvasni a pontokat, mások zavartan néztek maguk elé. Mikor az egyetemnél leszálltam a villamosról a bajuszos kalauz katonásan szalutált.

 

Délre járt az idő. A Műegyetem olyan volt, mint egy megbolygatott méhkas. Diákok ezrei gyülekeztek a kapukon belül, az egyetem kertjében és állandóan újabbak és újabbak érkeztek. A műhely-laboratórium előtt Danner Jancsi és Szabó Iván óriási hangszórót szereltek fel. Azon keresztül jelentették be és üdvözölték az érkezőket. Egymásután harsogta a hangszóró az egyetemek neveit: Állatorvosi Főiskola, Agráregyetem, Kertészeti és Szőlészeti Egyetem, Petőfi Katonai Akadémia és igy tovább...

Az én évfolyamom, a harmadéves gépészek évfolyama már órákkal korábban felsorakozott a kettes kapunál, a kémiai tanszék épülete mellett. Volt egy óriási nemzetiszínű zászlónk, amit Gabányi Laci, válogatott kosárlabdásunk tartott. Mivel a kettes kapu volt legközelebb a Gellért térhez, mi kerültünk a felvonulás élére. Gabányi gigantikus zászlója adja majd meg a jelet a pesti oldalon gyülekező csoportoknak is az indulásra.

Egyelőre csak vártunk és vártunk. Közben mind többen érkeztek a környékbeli egyetemekről és főiskolákról. Számunk lehetett már tízezer és csak egyre duzzadt.

A kerítésen kívül láttunk néhány bőrkabátos egyént is akik fényképeztek bennünket és időnként elmentek, hogy használják a sarki nyilvános telefont, valószínűleg jelentve azt, amit láttak. Jól tudtuk, kik lehetnek. Elővigyázatosságból többen csak a becenevünkön szólítottuk egymást – az enyém természetesen Öcsi volt. De nem mindenki volt ilyen óvatos: például Danner Jancsi nem volt hajlandó „elbújni" egy becenév mögé.

Délben még mindig vártunk az engedélyre, s én kezdtem éhes lenni. Igaz, hogy amióta „felszabadítottak" bennünket a szovjetek én gyakran voltam éhes. De a nap izgalmai valahogy felfokozták bennem az éhség érzetét. A szendvics, amit Memi hajnalban adott, már csak halvány emlék volt. Amint zsebeimben holmi kenyérmorzsa után kutattam, kezembe akadt a 140 forintnyi ösztöndíjam. Elhatároztam, hogy menet közben veszek majd valamit, ha lesz rá alkalmam. Akkor még nem gondolhattam, milyen sokáig kell erre a költekezési alkalomra várnom.

Közben telt az idő, s még mindig nem történt semmi. Egy helyben topogtunk az első sorban, én két jóbarátom, Egry Gyuri (a Menő) és Kiefer Nándi között álltam. Találgattuk, hogy miért nem indulunk, meddig kell még várnunk, hogy megjöjjön az engedély a felvonulásra. Végül 12 óra 53 perckor a Kossuth Rádióban beolvasták Piros László[8][8] belügyminiszter közleményét:

"A közrend zavartalan biztositása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyüléseket, felvonulásokat nem engedélyez!"

Percekkel később Marián alezredes jelent meg a labor épület tetején egy megafonnal a kezében és megkérdezte a tömegtől:

"Engedelmeskedni fogtok a miniszter parancsának?"

Harsány „NEM!" volt a válasz.

Megpróbáltam áttörni a tömegen, hogy Marián közelébe jussak, de mire odaértem, már elment egy küldöttség a Belügyminisztériumba Danner Jancsi vezetésével. Az egyetem kis Skoda[9][9] gépkocsijával mentek. A kocsit Majoross Imre vezette.

Mikor visszatértem az évfolyamunkhoz, látom, hogy a kerítésen kívül jócskán megszaporodtak a bőrkabátosok. Továbbra is fényképeztek és telefonáltak. Engem is elfogott a szorongás, s a többiek szemében is láttam a félelmet. Menő megpróbálta feloldani a feszültséget egy szokásos faviccével:

"Mit mondott a szadista a mazohistának, amikor az azt kérte, hogy rúgjon belé?" – majd hosszas szünet után vigyorogva kivágta a választ: – „Nem!"

Senki sem nevetett. Újra próbálkozott:

"Ki az abszolút apáca?" Senki sem reagált.

Ez még sohasem történt meg vele. Nem adta fel, megismételte a kérdést, de válasz ekkor sem érkezett. Végül kérdését maga válaszolta meg:

"Akinek az anyja is apáca volt."

Senki sem nevetett. Ezután feladta a hiábavaló próbálkozást, elhallgatott.

Közben újabb és újabb csoportok érkeztek az egyetem területére, már alig fértünk el az épületek közötti szabad területeken, nagy volt a zsúfoltság. Aztán pontosan 2 órakor a rádió bejelenti, hogy Bata László hadügyminiszter engedélyezi a magyar katonák résztvételét a felvonuláson. Felderülnek az arcok, szűnik a feszültség. Alig egy negyedóra múltán, 2:23-kor pedig a rádió bemondja, hogy Piros László belügyminiszter feloldotta a gyülekezési tilalmat és elküldte a Műegyetemre helyettesét, Fekete Mihályt, hogy erről tájékoztassa a diákokat..

Alig 5 perc múlik el és mozgolódást észleltünk a műhely-laboratórium tetején. Aztán feltünik Marián Pista alacsony meg Danner Jancsi magas alakja és köztök egy sötéthajú rendőrtiszt, megafonnal a kezében. Nem vár a bemutatásra, önmagát mutatja be:

"Kopácsi Sándor[10][10] vagyok, Budapest rendőrfőkapitánya – mondta. – Jó hírt hoztam. A tűntetésre megkapták az engedélyt."

 

Kopácsi Sándor személyesen hozta az engedélyt

A további szavait elnyelte az üdvrivalgás. Mikor végre elcsendesedtünk, Marián alezredes vette át a megafont:

 

"Néma felvonulásunk a kettes kaputól indul. A rakparton vonulunk majd a Bem térre, ahol részt veszünk az Írószövetség által rendezett lengyel-magyar baráti megemlékezésen és kifejezzük szolidaritásunkat a lengyel néppel. Induljunk!"

Gabányi Laci felemelte a hatalmas zászlót. A kettes kapu kinyílt és mi kirobbantunk, kiözönlöttünk a Szent Gellért térre. Frivaldszky János könyve fedőlapjára tette felvonulásunk első sorát[11][11]. Én az első sorban, Kiefer Nándival kart karba öltve, szorosan egymás mellett vonultunk. Olyan volt az egész, mint egy álom. Szívemet a torkomban éreztem, a hátamon a hideg futkározott.

 

Végre kiérünk a Gellért térre.Én esőkabátban az első sorban középen, bal oldalamon, belém karolva Kiefer Nándi (akkor láttam  utóljára) jobbra  elöttem Egry Gyurka, évfolyamunk vezetője. (Gyurka Peruban élte le életét, ott nevelte fel magyarnak 4 fiát, Csabát, Attilát, Leventét és Bélát).

Ahogy kiértünk a térre, leállt a forgalom. A villamosok, autóbuszok megálltak, a gyalogosok földbegyökerezett lábakkal, csodálkozva és hitetlenkedve néztek bennünket. Egy utcaseprőnő elejtette a seprűjét, keresztet vetett és féltérdre ereszkedett, mikor a zászló elhaladt előtte; egy nagybajuszos ember levette a kalapját és vigyázba állt. Egy fiatal rendőr a sapkájához nyúlt, hogy levegye a zászló előtti tisztelet jeléül, aztán meggondolta magát és úgy tett, mintha az izzadságot törölné le homlokáról, miközben azért a szemét is megtörölte. Egy megkínzott és megalázott nemzet talált e percekben ismét magára. Jó érzés volt, nagyon jó érzés volt magyarnak lenni ezen a napon.

Ahogy áthaladtunk a téren, nagy embertömeg nézte majd sokan követték is menetünket. A Duna másik partján a pesti egyetemisták is elindultak, ők először a Petőfi szoborhoz mentek, s onnan jöttek Budára a Bem szoborhoz. A két menet leírhatatlan hatással volt az emberekre; a menetoszlopunk mindkét oldalán a járdákon ezrek vonultak velünk. Ez már több volt, mint tűntetés, álom volt ez, egy csodás, egy életben csak egyszer előforduló álom. Úgy éreztem magam, mintha hipnózisban lennék.

Elképzeltem, hogy ünnepélyes menetünkben ott van Szent István, fején nehéz koronájával. Mellette Mátyás híres Corvináival; szabadságharcos elődeink: Rákóczy kurucaival, Kossuth a vörössipkásokkal. Aztán kultúránk nagyjai: Bartók, Madách, Arany, Ady és a többiek. Úgy éreztem, hogy hazánk kollektív szelleme vonul most itt velünk. Egyszer csak hallom jobb oldalamról Menő hangját:

"Ezért már érdemes volt élni!" 

Nem válaszoltam; nem tudtam megszólalni.

 

Október 23, kedd délután

 

Elhagytuk a Szabadság-hidat, elvonultunk az Erzsébet-híd második világháborús roncsai mellett, majd Európa első függőhídja, a Lánchid mellett is. Az utcákat szegélyező embercsoportok csodálkozva és hitetlenkedve, egyesek kalaplevéve, könnyes szemmel bámultak vagy integettek felénk.

 

Indulunk a Bem térre. Mi, harmad éves gépészek vezettük a felvonulást, az első sorban balról jobbra haladva: Kiefer Nándi, én majd Szilágyi Pali, kart karba füzve..

 

 

Megyünk a Bem térre

 

A Döbrentei téren egy fehérköpenyes nő a kórház erkélyéről nemzetiszínű, de kommunista cimeres zászlót lenget, a tömegből kiáltások:

 

"Nem kell a kommunista cimer!"

 

Megdermed, eltünik, majd lyukas zászlóval tér vissza, kivágta a gyűlölt kommunista címert. Megszületett 1956 jelképe! Ekkor egy pillanatra megfeledkeztünk hogy néma a tűntetésünk és megéljeneztük a lyukas zászlót lengető asszonyt.

A Bem szobor talapzatát teljesen elborították a virágok és babérkoszorúk. Veres Péter, az Írószövetség elnöke beszélt, aztán Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti Dalt, Bessenyei Ferenc a Szózatot, majd a mi 16 pontunk következett. Utána úgy 4-5 óra táján küldöttséget menesztettünk a Rádióhoz, azt remélve, hogy ezúttal talán be is olvassák követeléseinket. Egy másik küldöttség Széll Sándorral Nagy Imréhez indult,akiröl aztán kiderült, hogy nincs Pesten, s csak később ért a Parlamentbe.

 

 

A Bem téren

A megemlékezés után néhány évfolyam visszament az egyetemre. Mi, harmadéves gépészek elhatároztuk, hogy a Kossuth térre, az Országházhoz vonulunk. Úgy éreztük, hogy addig nem értünk el igazi eredményt, amíg a kormány részéről választ nem kapunk követeléseinkre. Elhatároztuk, hogy továbbra is csendben, zárt sorokban vonulunk, mint eddig. Boldogan és reménykedve indultunk el a Margit hídon át Pest felé. 

5-6 óra körül értünk oda, addigra már egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyi ember tolongott a téren. A tömeg éppen azt követelte, hogy oltsák el az épület tetején éktelenkedő kivilágitott  vörös csillagot. Amikor ez megtörtént, óriási ováció tört ki. Közben, mint a tengeren a szélvihar hullámai, a téren az újabb és újabb jelszavak skandálása dörgéssé erősödve söpört végig:

"Vesszen az önkény, éljen a törvény!"

"Lengyelország példát mutat, kövessük a lengyel utat!"

"Ruszkik haza, ruszkik hata!"

"Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!"

A tömeg Nagy Imrét éltette és követelte hogy szóljon hozzánk. 

Egyszerre elsötétült a tér, minden lámpa kialudt. Nyilvánvalóan azt remélték a hatóságok, hogy a tömeg így majd megunja a várakozást és hazamegy. Helyette valaki meggyújtott egy újságot, valószinü a Szabad  Népet, így akarva maga körül világosságot teremteni. Példáját mások is követték, s perceken belül a hatalmas teret a sok ezernyi rögtönzött fáklya fénye világította be. Ekkor valaki elkezdte énekelni a Himnuszt és az összegyűlt tízezrek ajkán hatalmas erővel felzengett nemzeti imánk. Aztán a Szózat, majd a Kossuth nóta hangjai visszhangoztak a téren. Este 9 lehetett, még énekeltük, hogy "Kossuth Lajos azt üzente" amikor újra kigyulladtak a lámpák és a Parlament egyik erkélyén megjelent Erdei Ferenc aki bejelentette, hogy Nagy Imre[12][12] megérkezett és beszédet fog mondani. A tömeg óriási ovációval fogadta a bejelentést.

 

Nagy Imre első szavai

Nagy Imre első szava – "Elvtársak!" – voltak

Ez mindenkit  mellbe vágott és hatalmas nemtetszést váltott ki. Szinte egy emberként kiáltottuk:

"Nem vagyunk elvtársak!"

 

Fel voltunk háborodva. A sablonos kommunista megszólítás, ami egy-két nappal korábban még általánosan ha nem is elfogadott, de használt volt, mára elvesztette szalonképességét. Nagy Imre láthatóan megütközött a tömeg reakcióján, s a megszólítást valamelyest módosítva rövid, semmitmondó beszédet mondott, melyben ugyan támogatásáról biztositott, de egyben arról is, hogy a reformoknak a kormány irányitásával kell történniük, majd beszédét valahogy úgy fejezett be, hogy most pedig énekeljük el a Himnuszt, aztán mindenki menjen haza.

A tömegben az a hir terjed, hogy egyesek a Sztálin szobor ledöntésén igyekeznek. Mások a Rádiónál vannak hol az ablakon bemászott diákokat az odarendelt többszáz ÁVH-s letartóztatta. Ugyanakkor olyan hirek is érkeznek, hogy az odavezényelt magyar katonák átálltak a tüntetők oldalára, mig a tüntetők a rendörségi raktárakból fegyverhez jutottak és megindult a tűzharc. Az a hir is terjed, hogy Gerő Ernő[13][13] gyűlölködő beszédet mondott a rádión. Ezektől a hirektől megváltozott a hangulatunk. Most már nagy haraggal zúgott a téren:

"Vesszen Gerő!"

A tömeg átvette, s most már egymást váltották a skandált jelszavak:

„Lengyel, magyar egyet akar!"

„Ruszkik, haza!"

és a legnépszerűbb:  „Aki magyar, velünk tart!"

Ez az "aki magyar" szólt akkor mindenkihez aki a hazában élt! Szólt a liberáslishoz és a konzervativhoz, szólt a keresztényhez és a zsidóhoz, szólt a tanultakhoz és a tanulatlanhoz, a jobb és a baloldalihoz, valami olyasmit üzent, mint amit az amerikai indiánok közmondása tanit:

"A sasnak is van jobb meg baloldali szárnya, de együtt dolgoznak, mert a sasnak el kell érnie otthonába".

Igen, olyan volt ez, mintha a magyar turul üzente volna, hogy most nincs széthúzás!

Később Danner Jancsi úgy döntott, hogy megpróbál bemenni Nagy Imréhez[14][14]. Én az Alkotmány utcában megpillantottam egy büfét. Mivel reggel óta nem ettem, beszaladtam és kértem egy zsemlét. Zsebemből előkotortam a 140 forintomat és egy húszast odaadtam a kiszolgálónak. Ő egy darabig nézegette a pézt meg a karszalagomat, habozott, aztán visszaadta a pénzt és hozzátette:

"Vigyed csak azt a zsemlét, úgyis becsukom a boltot és én is jövök veletek."

–Gerő Ernő beszédéből:  „Elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, melyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel."

Az évfolyamunk még mindig együtt volt, amikor megpillantom Perr Gyuszi motorját. Mint mindig, most is ott ült a hátsó ülésen menyasszonya, a szőke kis Marika. Ők már bejárták a város különböző pontjait, s izgalmas híreket hoztak. Elmondták, hogy a Hősök terén nagy tömeg gyűlt össze, mert a Sztálin szobrot próbálják ledönteni. A Rádiónál pedig megerősítették ÁVH-s őrséget. Közben Csepelről teherautókon munkások érkeztek a Rádióhióhoz[15][15] épülete elé és katonák is jöttek, akik közül egzesek áttértek a felkelők oldalára és elkezdtek fegyvereket osztani. A légkör pattanásig feszült, bármi bármikor megtörténhet.

Rövid megbeszélést tartottunk. Voltak, akik a Rádióhoz akartak menni, mások a Hősök terére, ahol a lerombolt Regnum Marianum[16][16] helyén álló Sztálin szobor ledöntésén dolgoytak. Végül Egry Gyuri javaslatát fogadtuk el. Azt, hogy mi csináljunk valami mást, mint a többiek: nyomassunk ki egy sztrájkfelhívást, s azt osszuk szét. Perr Gyusziék visszamentek a Rádióhoz, mi pedig még mindig nagyjából rendezett sorokban megindultunk a Szikra Kiadó felé.

 

A Regnum Marianum templom 1930 körül. Különleges vonása volt, hogy tornyát  Szent Korona másolata díszítette

A nyomdászok nem ellenkeztek, csak egy írásbeli nyilatkozatot kértek, miszerint kényszer hatására cselekednek, s miután ezt megkapták, már csak a szövegre, betűtípusra és egyéb technikai részletekre vonatkozó utasításokat kértek. Egy óra múlva készen is voltunk, s már indulni készültünk, amikor befutott Perr Gyuszi Marikával. Izgatottan újságolta, hogy a városligeti Sztálin szobrot ledöntötték és azt is hogy most a csepeliek teherautóval a belvárosba vonszolják a szobrot. Közben a Rádiónál az ávósok a tömegbe lőttek, s több ember meghalt. A városban teljes a zűrzavar, fejetlenség.

 

A bal oldalon láthatjuk, hogy 56-ban Sztálinnal már csak a csizmái maradtak a talapzaton, a jobb oldalon pedig a magyar posta 35 évvel később kiadott bélyege látható.

Tanácstalanok voltunk. Erre nem számítottunk, amikor délután a békés tüntetésünket megkezdtük. Legtöbben reggel óta étlen-szomjan talpon voltunk, azt sem tudtuk, családunkkal mi van? Legtöbben úgy döntöttek, hogy hazamennek. Én egy kisebb csoporthoz csatlakoztam, amelyik a Rádióhoz tartott.

A rádiónál

Éjfél körül lehetett az idő, amikor a Bródy Sándor utca környékére értünk. Már messziről hallottuk a fegyverropogást. Közelebb érve megütötte orrunkat a puskapor szaga. A szívemet a torkomban éreztem, de már nem fordulhattam vissza. A Múzeum körút és Bródy Sándor utca sarkán három magyar tankot láttunk. Az emberek körülvették azokat és beszélgettek a tisztekkel. Nyilvánvaló volt, hogy ezek nem fognak a magyarokra lőni.

A Bródy Sándor utca üres volt. Lőporfüst szállt a levegőben. A kapualjakban húzódtak meg a tüntetők. Azzal sem törődtem, hogy féltett kordbársony zakóm a házfalakhoz dörzsölődött, amint rohantam a Rádió épülete felé. Üres, kiégett mentőautók mellett futottam el az első házig s ott beugrottam a kapualjba, ahol már néhányan lapultak. Kérdeztem, miért voltak ott a vöröskeresztes autók? 

  "Azok a szemét ávósok azokkal hozták az erősítést az épületbe. Fehér köpenyt is vettek az egyenruhájuk fölé. Lőszert is hoztak, de a tűntetők elkapták egyik-másikat és lefegyverezték őket" – válaszolt egy ismerős hang.

Megfordultam. Zsuzsa volt, Illés Gábor[17][17] kerepesi barátom menyasszonya.

"Meg ne mondd Gábornak, hogy itt láttál" – kérte.

Kezében géppisztolyt tartott.

 

A képen  Harvilla Béláné ( Stricker Katalin) és Wittner Mária látható.
Stricker Katalint 1958-ban felakasztották, Wittner Mária túlélte a Kádár terrort.
(Leslie A. Toth felvétele)

"Hát ezt honnan szerezted?" – kérdeztem csodálkozva.

"Tőlük" – bökött a mellette álló katona felé.

A nagydarab, fiatal honvéd kezet nyújtott, s bemutatkozott.

"Hogyan kerültek ide?" – kérdeztem.

"Az egységünket idevezényelték a Rádió védelmére, de amikor a parancsnokunk látta, hogy mi történik, megtagadta a tűzparancsot. Voltak, akik átadták fegyverüket a civileknek, a többi, mint mi is, csatlakoztunk hozzájuk."

Lassan, kimérten beszélt, minden drámaiság vagy felesleges szó nélkül, úgy mint a falusi emberek mindenütt ezen a tájon. Kiejtéséről ítélve Szeged környéki lehetett.

Hirtelen egy nagyobb csoport tűnt fel az utca végén. Nem úgy jöttek, háztól házig futva, mint én, hanem rendezett sorokban, az utca közepén. Élükön egy nagytermetű ember menetelt, nagy nemzetiszínű zászlót tartott a kezében. Nehéz testi munkás lehetett – talán kovács – mert a hatalmas lobogót egy kézzel tartotta. Ahogy közelednek a Rádió épülete felé, egyszerre sortűz dördül az épületből. A lövöldözés hangja sokszorosan visszhangzott a szűk utca házainak falairól. Mivel az úttestet nem érték golyók, feltételeztem, hogy az ávósok csak a levegőbe lőttek. A tűntetők megálltak, de amikor a lövöldözés abbamaradt, lassan újra megindultak.

Ekkor újabb sortűz dördült. Most már jégeső módjára kopogtak az utca kövein a géppisztolygolyók. Éles, ping hanggal pattantak fel az utca köveiről. Amikor embert talált a golyó, tompa puffanó hangot adott. A sebesültek jajgattak, aki tudott az futva menekült. De a zászlóvivő, ő még egy lépést tett előre, aztán mint egy tölgyfa, kidőlt és a földre zuhant, de még estében is magasra tartotta a zászlót.

Hátam mögött hallom a katona hangját, amint magyarázta Zsuzsának:

"Nem, így kell kibiztosítani. Ez az. Most ezen keresztül kell célozni. Így."

A következő pillanatban fülsiketítő durranást hallottam és a Rádió épületének egyik ablakának üvegdarabjai csörömpölve hullottak az utcára. Válaszul kapunk előtt is elkezdenek szikrázni az utca kövei a becsapódó golyóktól.

"Csak a fegyveresek maradjanak!" -  kiáltotta a katona.

Kiugrottam a kapualjból és teljes erőből futni kezdtem, vissza a Múzeum körút felé. A sarkon egy teherautó állt, amit nagy tömeg vett körül.

"Mi történik itt?" – kérdeztem.

Egy mellettem álló férfi felvilágosított:

"A Lámpagyárból jöttek, - tudja, a Soroksári útról -, puskát és lőszert hoztak."

Nyílt titok volt, hogy a Lámpagyárban nem lámpát, hanem lőfegyvereket gyártottak.  Odafurakodtam a teherautóhoz és megkaparintottam egy puskát és egy marék lőszert. A puska sikamlós volt, egész felületét zsír borította. Első gondolatom az volt, hogy mi lesz, ha ez a puska összepiszkítja az én féltett kord bársony zakómat? Ezért odavittem egy utcai szemétkosárhoz, kihalásztam abból egy eldobott újságot és elkezdtem a fegyvert törölgetni.

Egyszer csak valaki a vállamra teszi a kezét:

"Öcsi, mit keresel itt?

Bátyám, Péter állt mellettem.

"Hát te?" – kérdeztem vissza.

"Bejöttünk Gödöllőről."

"Tehát mégis megváltoztattad a véleményedet?"

"Szó sincs róla. Őrültség amit csinéltok Az Ávó kinyír mindnyájatokat. Azzal a dióverővel nem sokra mész ellenük! Legfeljebb arra jó, hogy összemaszatolja a zakódat. Mellesleg, ha nem tudnád, jönnek az oroszok."

– "Látom, még mindig pesszimista vagy. Tudod, hogy Illés Gábor menyasszonya ott harcol a Rádiónál? Most tanulta meg a géppisztoly kezelését."

Most egy másik teherautó fordul be a sarkon és megáll mellettünk:

"Újpestről jövünk, most megyünk a budaörsi Károly laktanyába fegyverért. Aki segíteni akar, velünk jöhet" – kiáltott le az egyik utas.

Péter aggódott, megpróbált lebeszélni, de én felmásztam a teherautóra. Jólesett, hogy félt, de az elhatározásomat nem voltam hajlandó megváltoztatni. Ez az elhatározás akkor született bennem, amikor láttam azt a nagydarab kovácsot elesni a rádió előtt.

A teherautó platójának mindkét oldalán hosszú padok voltak. Leültem az egyikre, miután a zsebkendőmmel gondosan letöröltem, nehogy attól piszkos legyen a gyönyörű zakóm. Mellettem két fiatalember ült, a szemközti padon meg három fiú és két lány. Én voltam az egyetlen diák a teherautón. A többiek ruházatáról és beszédjéből is meg lehetett állapítani, hogy gyári munkások. Mindegyiküknek ugyanolyan zsíros puskája volt, mint nekem. A mellettem ülő fiú éppen puskájának megtöltésével foglalatoskodott. Ez nekem valahogy eszembe sem jutott. Azért szereztem a puskát, mert úgy éreztem, hogy ez most hozzátartozik a divatos viselethez, mint máskor a zokni vagy nyakkendő, ami nélkül kinézik az embert a közösségből. Eszembe sem jutott, hogy tudnom kellene használni is. A magam részéről úgy gondoltam, jó helyen vannak azok a golyók a kordbársony zakóm zsebében is.

A Petőfi híd felé tartottunk. A Múzeum körútról a kihalt Üllői útra fordult a kocsi és nagy sebességgel haladt a Nagykörút felé. A padszomszédom éppen befejezte a puskája töltögetését és ő is letette a fegyvert maga elé úgy, mint a többiek, rátámaszkodva arra, hogy ezzel is csökkentse a rossz rugózású teherautó okozta rázkódást. Egyszer csak nagy zökkenést éreztünk, -- talán egy kockakövön ment át teherautónk – és mindegyik puska felugrott a platóról. Amikor visszaestek a fegyverek, a frissen töltött puska elsült. Gazdája előrebukott és a jobb füléből folyt a vér.

A teherautó lefékezett. Mivel diák voltam s nemzetiszínű karszalagot viseltem, a többiek automatikusan rám néztek, hogy mondjam, mit tegyünk? Csak párszáz méternyire lehettünk a Haynal klinikától, oda vittük a fiút, azután folytattuk utunkat. Most már a gyönyörű kordbársony zakómon jókora vérfolt is éktelenkedett. A nagykörúton jobbra kellett volna fordulnunk, de egy hosszú orosz hadoszlop közeledett abból az irányból. Az oszlop élén tank, mögötte páncélosok. Így az Üllői úton mentünk tovább a Hungária körútig. Ott csak balra tudtunk fordulni.

 

A Baross térhez közel, a HÉV megállónál nagy tömeg állta el az utunkat. Megtudtuk, hogy a Ruggyantaárugyár igazgatója megtagadta a munkások követelését, nem volt hajlandó leállítani az üzemet, hiába támogatták a munkások a meghirdetett sztrájkot. A főbejárathoz érve megkérdeztem a portást, hogy hol van a hangosbeszélőnek a mikrofonja? A portás a karszalagomra nézett és szótlanul a fülkében lévő kapcsolótáblára mutatott, de figyelmeztetett:

"Tudják, ez nem olyan egyszerű, itt vegyi folyamatokat kell leállítani, amit nem lehet egyik percről a másikra megtenni. Ehhez idő kell."

"Jó, de meg kell tenni" – válaszoltam.

Mivel eredeti úticélunkat, Budaörsöt nem sikerült elérnünk, máshonnan kellett fegyvert szereznünk. Eszünkbe jutott, hogy Kopácsi Sándor főkapitány meghagyta a rendőrőröknek, hogy ne fejtsenek ki ellenállást a felkelőkkel szemben. Ezért elmentünk a Baross téri rendőrségre. Úgy tűnt, hogy ott már számítottak is ránk, mert a bejáratot őrző rendőr még segített is a fegyverek kihordásánál. Azokat a téren ki is osztottuk és az újonnan felfegyverzett emberek mindjárt fel is kapaszkodtak a teherautónkra, ami a végén úgy megtelt, hogy mág a motorházon is ült valaki. Ezért gyalogosan folytattam utamat, vissza a belváros felé.

 

A rendörségtől kapott fegyverekkel

 

 

 

MVSZ Sajtószolgálat

9025/161023

 

 

Támogassa személyi jövedelemadójának 1%-val a Magyarok Világszövetségét!

 

„A Magyarok Világszövetsége jogelődjének tekinti a Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László által 1859-ben Párizsban életre hívott Magyar Nemzeti Igazgatóságot." (Alapszabály)

 

A Magyarok Világszövetségének létértelme abból fakad, hogy a magyar nemzet a XX. század két világháborúja következtében szétszakítottságban él, és a kommunista, majd a globalizációs és uniós erőtérben a magyar állam államközi egyezmények alávetettségében működik. (Alapszabály)

 

A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete.

 

A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát.

 

 

Az MVSZ Sajtószolgálat közleményei olvashatóak a www.mvsz.hu honlapon is. Hírlevelünkről való leiratkozáshoz, küldjön üres levelet a sajtoszolgalat@mvsz.hu címre, amelynek tárgy-rovatában mindössze ennyit közöl: Leiratkozás.

 

 

 











[1][1] Gillemot László (családnevének ejtése Zsilmó, 1912-1977). Édesapja, Gillemot Ferenc, sportujságiró, nagyapja, Gillemot Lajos, virágkertész. Ő maga kétszeres Kossuth-díjas gépészmérnök, anyagtudós, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

 

[2][2]        A lengyel származású szilárdságtan tanárunk, a Kossuth dijas Muttnyánszky Ádám (1889 - 1976)  Solymáron született, a Műegyetemen a mechanikai tanszékét vezette, az ő 5-6 kiadást megért tankönyveiből tanulttunk. Ma a KA-51-es auditórium az ő nevét viseli és a Műegyetem kertjében szobor emlékeztet Mutyi bácsira.

[3][3] Bánki Donát (eredeti neve Lőwinger Donát, 1859-1922). Édesapja, Lővinger Ignác az 1848-as szabadságharcban, a hadsereg főorvosa. Mint annyi más zsidó származású magyar család gyermeke, ő is hazafias nevelést kapott. 1879-ben már egyetemistaként magyarosította a nevét és szülőhelye iránti tisztelete jeléűl Bánkira. Ő volt korának egyik legnagyobb gépészmérnöke, a hidrogépek, kompresszorok és gőzturbinák szerkezettanának professzora.

 

[4][4] Kármán Tódor az aerodinamikában, kivált az űrkutatásban ért el nagy eredményeket. Még mint az erdélyi hegyi patakokban horgászó gyerek fedezte fel, hogy ha egy kő van a rohanó vízben, akkor a létrehozott örvények közötti távolság nem függ a víz sebességétől, csak a kő méretétől. Ez a megfigyelés lett aztán a későbbi vortex elméletének alapja.

[5][5]      John von Neumann (eredeti neve Margittai Neumann János,1903-1957), Neumann Miksa és Kann Margit első gyermeke. Édesapja jómódú és művelt zsidó bankár volt aki 1913-ban nemesi cimet kapott és ekkor felvette a margittai előnevet. Ő maga a Fasori Evangélikus Középiskolába járt (Wigner Jenővel egyidőben) majd vegyészmérnök és matematikus lett, de e mellett nagy általános kultúrával is rendelkezett. Legenda járt arról, hogy a korai elektronikus számológépek számításait ő fejben ellenőrizte a gépével azonos sebességgel. Hasonlóan legendás volt emlékezőtehetsége. Élete végéig görögül idézett Thuküdidészből, és franciául Voltaireből. Az IBM New York állam beli (Armonki) központjának előcsarnokában Neumannt a tudás piramisának csúcsára helyezték és a komputer feltalálójaként tiszteli a felirat. Ő fedezte fel a "ENIAC"-ot (Electronic Numerical Integrator And Computer), melyet a világ első számítógépének tartanak. Leányának egy előadásán azt hallottam, hogy az elsőt a Princton egyetemen, kislánya hálószobáját felhasználva maga drótozta, s ezért a kislány utálta és az ENIAC-ot MANIAC-nak nevezte.

 

[6][6] Követeléseinknek még a 10 pontos változatát közölte ez, a Jövő Mérnökének október 23-i száma. Megjegyzem, hogy az ún. "Topolino-pontok", melyeket még tegnap este akart delegációnk a rádióban beolvastatni. Ez olvasható Pedroni Emma "A "Budapesti Műszaki Egyetem és az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem részvétele az 1956-os forradalomban. Dokumentumok" cimü irásában (14. oldal) amit a „Műegyetem 1956 Alapítvány" 1994-ben adott ki. A 12 pontos változat az Országos Széchényi Könyvtár Kisnyomtatvány tárának 1956-os külön gyűjteményében található. A 14 és 16 pontos változatok lelőhelye a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárának Iratgyűjteménye (a 16 pontos változatban az első helyre került a szovjet csapatok kivonásának követelése). A 17 pontos változatba október 23-ának éjjelén került bele az ÁVH-sok beavatkozását elítélő mondat. Ugyan a követelések száma változott, ma már a "16 Pont" jelenti azt a történelmi dokumantumot amit 1848-ban a "12 Pont" jelentett.

[7][7]      Bem József (Józef Zachariasz Bem, 1794-1850), a székelyek  Bem apója, lengyel és magyar honvéd altábornagy. Cseh eredetű lengyel nemesi családba született. Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratábantüzérhadnagyként vett részt. 1819-ben a varsói tüzériskola tanára lett. A kor rakétafegyverének számító röppentyűk tökéletesítésével is foglalkozott. A lengyel szabadságharc bukása után megszervezte, hogy a felkelésben részt vett 5000 fő Franciaországba meneküljön, s maga is Párizsba emigrált. Itt megírta emlékiratait A lengyelországi nemzeti felkelésrőlcímmel. 1848 November 3-án jelentkezett szolgálattételre Kossuth Lajosnál Pesten.

         Bem altábornagy gyors hadmozdulatokkal karácsonykor elfoglalta Kolozsvárt. Ezzel kelet felől biztosította az Alföldet, és lehetővé tette, hogy Windisch-Grätz támadása elől a kormány Pestről Debrecenbe helyezhesse át székhelyét. 1849-ben felszabadította a Székelyföldet, majd  elfoglalta Nagyszebent  és február 9-én Piskinél legyőzte az egyesült osztrák–orosz haderőt, mad ismét Székelyföldre vonult. A második orosz beavatkozás után, július 31-én a segesvári csatában vereséget szenvedett, hadserege teljesen szétzilálódott. Erdély elvesztése után, Kossuth, aki nem bizott Görgeyben  – a magyar csapatok főparancsnokává nevezte ki. Bem sokat tett a magyar–román megbékélésért, 1849 tavaszán megállapodott az addig az osztrákokat támogató, legjelentősebb román felkelővezérrel, hogy a román felkelők nem harcolnak tovább a magyar honvédsereg ellen.

         1849 augusztusában Bem József Törökországba menekült és Guyon Richárddal, Kmety Györggyel és mintegy 216 magyar, 7 lengyel és 15 olasz társával együtt áttért az iszlámra, hogy megszerezze a török támogatást számunkra, de a háborúra  mégsem került sor, mert a brit kormányzat ez ellen dolgozott. Bem hamvait 1929-ben szállították Lengyelországba és helyezték el egy tarnówi mauzóleumban, de vallási okokból nem lehetett „a keresztény lengyel földben" elhantolni.

 

[8][8] Piros László (1917-2006) Magyarbánhegyesen született, 6 elemit végzett hentessegéd volt, aki a második világháborúban Voronyezsnél orosz fogságba esett majd 1945 januárjában partizánként visszatért Magyaroprszágra. 1950-ben az Államvédelmi Határőrség parancsnokává nevezték ki vezérőrnagyi rangban. 1953. június 4-től Gerő Ernő belügyminiszter első helyettese, majd 1954. június 6-tól belügyminiszter. 1956 Október 28-án Gerővel, Hegedüs Andrással együtt a Szovjetunióba távozott, majd November 3-án visszatért az országba. (Bizony nem hittem volna, hogy egy hét múlva az irodájában ülök és olvasom a budapesti kémek jelentéseit!)

 

[9][9]        Ami kevés személygépkocsit Magyarországon látni lehetett, az majdnem mind vagy Skoda vagy Pobeda volt. A Pobedák voltak a nagyobbak, drágábbak, azok a Szovjetunióban készültek. Kevés embernek volt kocsija, legtöbben vezetni sem tudtak, én sem. Az egyetem gépkocsijainak állandó soffőrjei voltak. Én két soffőrt ismertem meg, Majoros Imrét aki Danner Jancsit és Vereckey Gyurkát aki emgem szállitott.

 

[10][10] Kopácsi Sándort (1922 - 2001) Tizenöt évesen nyilasellenes akcióban vett részt és comblövést kapott. Miskolcon végezte a négy reálgimnáziumot és a fémipari szakközépiskolát. 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba és még ebben az évben rendőrtiszt lett.  1952-ben Budapest rendőrfőkapitányává nevezték ki. A Nagy Imre-program hatására megrendült az addig csalhatatlannak vélt vezetőkbe vetett hite. Az SZKP XX. kongresszusa után egy nyílt rendőrségi pártértekezleten fellépett Rákosi ellen. A poznani események hatására a honvédség és rendőrség főtisztjeinek értekezletén több társával együtt kijelentette, hogy a népre nem lőnek. A forradalom alatt a felkelő csapatok bizalmát megnyerve, 1956. november 1-jén a Kilián laktanyában a Karhatalmi Bizottság ülésén a Nemzetőrség helyettes parancsnokává választották. November 1-jén jelölték a Magyar Szocialista Munkáspárt héttagú Intéző Bizottságába is. A szovjet intervenciót követően 1956. november 5-én Szerov hadseregtábornok, feleségével, Ibolyával együtt letartóztatta. 1958. június 15-én a Nagy Imre per hatodrendű vádlottjaként halálra, majd később a döntést enyhitve életfogytiglani börtönre ítélték. 1963-ban az általános amnesztiával szabadult. Ezután 1963–65 között vasesztergályosként dolgozott a Telefongyárban. 1969-ben jogi diplomát szerzett, de munkát nem kapott, igy 1975-ben Kanadába emigrált, s ott is halt meg 2001-ben. 

 

[11][11] Tőlem balra vonult Szilágyi Pali, az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ), ma már nem élő, egykori elnöke. Megettem példáúl Gróf Andris, kiből azóta Andy Grove és az Intel vállalat tulajdonosa, a  „chip" megaltotója lett. Ő még ma is kedveli az Andris megszólitást. Sajnos az ott vonulókból is sokan  kerültek nyugatra, elmenekült egy negyed millió fiatal és tehetséges magyar, az állam lakóinak közel 3%-a, annyi mintha az Egyesült Államokat elhagyná 10 millió fiatal.  Persze mindezt akkor még nem tudtuk, pedig ott voltak a menekülők között későbbi Nóbel dijasaink is, Gábor Dénes vagy Oláh György is.

[12][12] Nagy Imre (1896-1958), Kaposváron született, reformátusnak keresztelték. Édesapja, Nagy József uradalmi cseléd, édesanyja, Szabó Rozália, a somogyi alispánnál  cselédlány volt. Nehéz anyagi körülmények között, egy szobás lakásban éltek. 1915-ben bevonult a kaposvári 17-es gyalogezredbe, az Isonzónál megsebesült, majd az orosz frontra került. Itt újra megsebesült majd hadifogságba került és 1918-ig rabtáborokban élt.

            Hazatérte után tisztviselőként dolgozott Kaposváron, feleségül vette Égető Máriát és belépett a kommunista pártba. Politikai tevékenysége miatt börtönbe került majd Bécsbe és később Moszkvába emigrált.Ott a Nemzetközi Agrár Intézetnél dolgozott, megirta a "Magyar Parasztság helyzete" c. tanulmányát, majd 1936-ban, Kun Béla feljelentésére elbocsájtották és kizárták a pártból.

          Később a "moszkvai Kossuth rádiónak" szerkesztője lett és kidolgozta a magyarországi földreform tervét. A világháború után főleg agrár kérdésekkel foglalkozik, azt tanitja az egyetemen, mig a párton belül Gerő Ernő és Rákosi Mátyás ellenfele. Nagy Imre elitélte, hogy azok úgy beszéltek a magyar népről, hogy "ők", nem úgy, hogy "mi.". 1953-ban, Sztálin halála után Nagy Imre szenvedélyes beszéddel illette a szovjet diktátor és Rákosi államát "rendőrállamnak" nevezte, majd már miniszterelnökként megszüntette a beszolgáltatást, felszámolta az internáló táborokat, tárgylásokat kezdeményezett a katolikus egyházzal és létrehozta a "Hazafias Népfrontot".

           Rákosiék "ellentámadásba" mentek és ezért 1955. április 18-án az országgyülés leváltotta Nagy Imrét és helyére Hegedüs András került a kormányfői székbe, mig ő professzerként, illetve a Tudományos Akadémia tagjaként dolgozott.  1956 nyarán újra aktivizálódott, kialakult körülötte az úgynevezett „Nagy Imre-kör" majd 1956. október 13-án visszavették a pártba és most, a Parlament erkélyéről még teljesen tájékozatlanul szólt a néphez.

 

[13][13] Gerő Ernő, született Singer Ernő (1898-1980), Singer Móric zsidó banktisztviselő gyermeke, aki a szlovákiai Terbegecen született, 1956-ban szoviet NKDV tiszt és az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) első titkára. Fiatal korától aktiv kommunista munkát végzett, 1922-ben 15 év börtönre ítélték, majd  1924-ben kiadták a Szovjetuniónak. Itt felvette a szovjet állampolgárságot, az NKVD (később KGB) ügynökeként több országban dolgozott. Spanyolországban kiérdemelte „a barcelonai hóhér" nevet, amikor részt vett a trockista Andrés Nin  meggyilkolásában  Rákosi idején 1952 és 1954 között belügyminiszterként megszervezte az ÁVH-t.  1956 júliusában, Rákosi Mátyás utódjaként és Anasztasz Ivanovics Mikojan, a Szovjetunió rendkívüli megbízottja nyomására  a Központi Vezetőség első titkárává választották. 1956. október 23-án este 20 órakor a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtti tüntetés kapcsán ellenforradalomnak minősítette az eseményeket, a tüntetőket sovinisztának, antiszemitának, reakciósnak és népgyűlölőnek nevezte, majd Október 28.-án Hegedüs Andrtás,  Bata István és Piros László tárdaságában a Szoviet Unióba menekült. Moszkvában halt meg.

 

[14][14] Később tőle tudtam, hogy sikerült bejutnia a Parlamentbe és azt is, hogy este 9 tájban Gerő Ernő felhivta Kruscsovot, majd az orosz követtől, Andropovtól és Pjotr Lascsenkótol, a székesfehérvári parancsnoktól kért katonai segitséget. Kruscsov először a magyar minisztertanács irásos kérését követelte mielött kiadná a parancsot , de aztán éjjfél táján mégis, ilyen kérés nélkül is parancsot kapott  a székesfehérvári különleges hadtest a budapesti bevonulásra.

[15][15] A felkelők hajnalra elfoglalták a Rádió épületét. Az ottani stúdiók azonban addigra már használhatatlanná váltak, mivel a pártvezetőség lekapcsoltatta azokat és a parlamentben rendeztek be ideiglenes stúdiót. Innen szólt a Kossuth Rádió műsora a forradalom alatt, és még a forradalom leverése után is, egészen 1957 áprilisáig. A Lakihegyi adó november 7-én kezdett ismét műsort sugározni. Az adótornyokat a stúdióval összekötő kábel sértetlen maradt, de a forradalom napjaiban a vidéki adók a központitól eltérő műsort sugároztak, vagy hallgattak.

[16][16] A kommunisták lerombolták a Regnum Marianum nevű katolikus iskolát, hogy helyére felépitsék Sztálin hatalmas szobrát. Ez a szobor a szovjet megszállás gyűlölt szimbóluma lett, és miután ledöntötték, az emberek napokat töltöttek azzal, hogy darabokra zúzzák.

[17][17]         Illés Gábor is X-es kategóriájú (osztályidegen) diák volt, és ő is Kerepesen lakott. A családja a miénkhez hasonlóan azért költözött oda, hogy megmeneküljön a deportálástól, melynek révén a nagyobb városokban az elvtársak megszerezték a középosztály lakásait. Gábor a forradalom után Amerikába menekült, elvette Zsuzsát, bankigazgató lett, és Kaliforniában telepedett meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.