5. rész - A magyar irodalom és a Nobel-díj – Kertész Imre – Tóth Károly Antal: Nobelesdi - Vissza Auschwitzhoz


Kertész Imre 2002-ben kapott irodalmi Nobel-díjat Sorstalanság című regényéért. Az akkor Magyarország-szerte is alig ismert író kitüntetése még a szakmai köröket is meglepte. Kertész Imre addigi írói munkásságát a Svédországban élő Tóth Károly Antal dolgozta fel és publikálta két hónappal a Nobel-díj odaítélése után. Tóth Károly Antal tanulmánya az Új Kéve című svédországi magyar lapban jelent meg 2002 Karácsonyán.

 

Tóth Károly Antal erdélyi tanár Szatmárnémetiben született és Nagyváradon élt, amikor feleségével, Tóth Ilonával együtt az erdélyi magyar ellenállás lapjának, az Ellenpontok című szamizdatnak szerkesztésében szerepet vállalt. Az Ellenpontok 1982 novemberében bekövetkezett lebukása után két másik szerkesztő, Szőcs Géza és Ara Kovács Atilla vált ismertté. Tóth Károly Antal és felesége nevét kevesen hallhatták. Pedig ő volt az egyetlen, akivel szemben a szekuritáté a kényszervallatás eszközeit bevetette. 1984 júliusában Magyarországra emigráltak, majd onnan 1988. március 31-én tovább Kanadába. Végül Svédországban telepedtek le, ahol ma is élnek.

 

Tóth Károly Antal Nobelesdi című, Kertész Imre irodalmi munkásságát elemző tanulmányát részletekben tesszük közzé.

 

 

 

 

 

Tóth Károly Antal

 

Nobelesdi

 

4. Vissza Auschwitzhoz

           

A szindróma

    

     A haláltábor-élményt mindenki súlyos lelki teherként cipeli, általában egész életén át. Nem lehet tudni, a sárgacsillag kötelező viseletének társadalmi légköre, a deportálás, a Birkenauban, de főleg a Buchenwaldban és Zeitzban átéltek mennyire befolyásolták Kertész Imre további közérzetét, személyiségét, egész életét. A lelki traumáknak túlélő szindróma néven számon tartott következményeit (l. Várnai György: A holocaust késői pszichoszomatikus és pszichoszociális hatásai, In: Thalassa, 1994, 1-2; 147-159. o.) gazdagon megtaláljuk Kertész írásaiban. Ne tévesszük szem elől, hogy könyveiben mindig csak róla van szó, másról, mint magáról lényegében nem is tud beszélni. Ezt elméleti szintre is emeli: „…én arra a belátásra jutottam, hogy csupán egyetlen valóság létezik: önmagam, s hogy ebből az egyedüli valóságból kell megteremtenem egyedüli világomat." (A gondolatnyi csend…) Mert „szinte minden tudás hiábavaló, ami nem közvetlenül önmagunkról való tudás". (Gályanapló)

 

            Félelem, rettegés, a biztonság elvesztése. „…Érzem, hogy mindenfelé csapdák nyílnak meg a lábam alatt, hibát hibára halmozok; minden észleletem, minden, ami körülvesz, arra szolgál csupán, hogy ellenem támadjon, kétségbe vonjon, aláaknázza valószínűségemet. (…) Azt gondolom, sosem hittem igazán a létezésemben." (A kudarc); 1980., ösztöndíjjal Kelet-Berlinben: „Az Alexanderplatzon a »Bowling«. Teke a szuterénban. A dörgő visszhangok, a falakon csattogó, fülsüketítő üvöltözés. Olykor azon kapom magam, hogy félek." (Gályanapló); „A hirtelen beállt sötétség egy forró estén, az erdők alján, a Zugligeti úton. A rám szakadó magány és szorongás. A kerítések mögött baljóslatúan felüvöltő kutyák; valahonnan elsütött légpuskák apró, gonosz csettintései. Gyakorlatoznak. Kik? Miért? Miféle ellenségek vesznek körül?" (Valaki más)

 

            A személyiség elsivárosodása, az érzelmi élet leépülése: „… mintha valaki mindig visszalökdösné a tollamat, amikor az bizonyos szavakat készül leírni, úgyhogy végül a kezem más szavakat ír le helyettük, amely szavakból egyszerűen sosem kerekedik ki a szeretetteljes ábrázolás, egyszerűen talán mert félő, hogy bennem nincs szeretet, de – uram isten! – ugyan kit is szerethetnék én, és ugyan miért. (…) már rég nem törekszem arra, hogy úgymond, összhangban éljek az emberekkel, a természettel, vagy akár csak önmagammal is, mi több, ebben egyenesen valami erkölcsi nyomort látnék, valami undorító perverzitást, mint egy ödipális viszonyban vagy két rút testvér közti vérfertőzésben." (Kaddis…)

 

            A közösséghez fűződő kapcsolat lehetetlensége. „A gyötrelmes külvilág. Napokig hurcolok egy levelet az aktatáskámban, csak hogy ne kelljen bemennem a postára, emberek közé, sorban állni. Életem az élet kerülése, nem egyéb menekülésnél, bujkálásnál, illegalitásnál és tiltakozásnál. Mit fejez ki? Az ittlét elképesztő erőszaktételét, ezt a valamely abszurd merénylet létrehozta felfoghatatlan és mindenekfölött természetellenes állapotot."; „A csöndes elégedettség, hogy teljesen idegen vagyok hazámban, idegen az emberek közt, idegen a világban. Feladatomat egy másik világ küldötteként teljesítem – miközben e másik világról sem tudok semmi pontosabbat: legföljebb annyit, hogy nem létezik." (Gályanapló)

 

            Szadisztikus fantáziaképek. A villamoson utazva egy katonát pillant meg, aki rendkívül ellenszenves számára. Rögtön meglódul a fantáziája: „Lerítt róla a szadista. Altiszti rangjelzés. Arany pecsétgyűrűjével állami felháborodásában bele fog vágni egy arcba, egy szájba, amelyből hirtelen bőven, megállíthatatlanul patakzani kezd majd a vér." (Gályanapló)

 

     Ezek a tünetek sokszor keverednek egymással, és az olvasó számára igencsak megdöbbentő, hogy az ilyen élmények leírását nem követi semmilyen racionalizálás, a távolságtartó tudat megnyilvánulása, amelyik (be)látja, hogy itt csak az idegek játékáról van szó. Az értelem hallgat, esetleg az ész kap szót ideológiák építésére, amelyek nem magyarázattal szolgálnak a tünetekre, hanem igazolják, „törvényesítik" azokat.

 

     Az említett kelet-berlini tartózkodásáról jegyzi le Kertész a Gályanaplóban: „Az emberek anyagszerűen, mint valami pépszerű, fullasztó massza betöltik a kövek közötti réseket (…). Ennek az embermasszának az erkölcse, nekem legalább úgy tűnik, már csak az illem, kordában csupán lehetőségeinek jól ismert határa tartja. Érthetetlen, hogy minden éjszaka nincs tömegmészárlás, gyújtogatás, vérfürdő és rablás: reggel aztán ki-ki bemenne a munkahelyére." Indoklás nélkül, ránézésre megállapítani az utcán látott embertömeg tagjainak erkölcsét kissé különös vállalkozás. Közben mintha az itt leírt, bár be nem teljesült szörnyű lehetőség az életnek természetes tartozéka lenne, hiszen „lényegében minden történés tényleg rémtörténés…" (Az angol lobogó)

 

     A tünetekhez tartozik a depresszió is, amire gyakran, sőt előszeretettel utal. Magához való viszonyulása néha az önsajnálat és -sajnáltatás formáját ölti, mint egy szigligeti (gyakran időzött ott az írószövetség alkotóházában) esti séta rövid leírásában, amikor néhány természeti kép megjelenítése után váratlanul megjegyzi: „És egész lényem hangtalan, láthatatlan, csillapíthatatlan zokogása." (Gályanapló) Ez akár színpadias formát is ölthet: „A karosszékben ülve s Hesse Demianját olvasva, hirtelen kinyúló kezem az alábbiakat firkantja gyorsan egy apró számlacédulára: »Ijesztő, mennyire nem érdekel a lény, aki vagyok«."

 

     Valóban levezethetők-e vajon az illusztrációkban rejlő tünetek az átélt élmények maradandó utóhatásaiból? Hiszen végül is bő kilenc hónapi fogolyéletének nagyobb részét kórházban töltötte, ahol elviselhetőbb körülmények uralkodtak, mint a munkatáborban. Előbb láttuk már, hogy a Sorstalanság főhőse hogyan viszonyult például az auschwitzi gázkamrákhoz, majd nem hiszünk a szemünknek, amikor új táborba költöztetésével kapcsolatban később ezt olvassuk: „Buchenwaldot én is hamar megszerettem". (Sorstalanság) Úgy tűnik tehát, hogy a lelki sérelem nem lehetett igazán mély. Persze – legalább elméletben – ez a benyomás is lehet a túlélő szindróma egyik tünetének: a traumák szavakban történő megfogalmazása képtelenségének a következménye. Lehet, hogy Kertész e könyv írásának tizenhárom esztendeje alatt mindenekelőtt ezzel viaskodott. Az eredmény (a kirívó érzelemmentesség, a több ízben is előforduló, a helyzethez nem illő megfogalmazás) mindenesetre azt tanúsítja, hogy ez a küzdelem (ha volt) eredménytelen maradt.

    

    

     Korábbi gyökerek

    

     Kertész Imre több helyen is vissza-visszatér a gyermekkorára, aminek rendkívül nyomasztó emlékeit hordozza magában. Önmagában az is megviselte, hogy szülei elváltak, de egyikükkel sem alakult ki jó kapcsolata. Konkrétumokat nem tudunk meg tőle, csak a helyzet általános leírását nyújtja. „…mit sem tudok arról, hogy szerettem-e" – írja apjáról - „tény viszont, hogy sokszor őszintén, szívemből sajnáltam: de ha ezzel, hogy olykor nevetségessé tettem, és ezért megsajnáltam, ha tehát ezzel – titokban, mindig csak a legnagyobb titokban – megdöntöttem az apai uralmat, a tekintélyt, az istent, akkor nemcsak ő – apám – vesztette el a hatalmát fölöttem, de én is vacogtatóan magányossá váltam (…). Zsarnokra volt szükségem, hogy világrendem ismét helyreálljon (…). Igen, akkor, a gyerekkorral, a neveltetéssel kezdődött megbocsáthatatlan megtöretésem. (…) Auschwitz (…) nekem az apa képében jelenik meg, igen, az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek…" (Kaddis…) Szörnyű szavak ezek. Az államot, az iskolát, a hittanórát, a szüleit hibáztatja általa sorstalannak tekintett sorsáért: „Mindenfelől bekerítettek, birtokba vették tudatomat: neveltek. Hol szerető szóval, hol szigorú intelmekkel lassacskán megérleltek rá, hogy kiirtsanak. Sosem tiltakoztam, iparkodtam megtenni, ami tőlem telt: bágyadt jóakarattal ájultam bele jólneveltségi neurózisomba. Egy szerényen igyekvő, nem mindig kifogástalan előmenetelű tagja voltam az életem ellen szőtt hallgatag összeesküvésnek." (A kudarc) „A környezetem értékeit elfogadni, a magaméit ocsmányságoknak látni. Ebből következett minden csőd. Hogy feladataimnak nem tudtam (vajon akartam-e?) eleget tenni. Állandó álmosság, tompaság, figyelmetlenség, külső-belső meggyőződéshiány, szakadatlan hazugság, menekülés, nem is: bujdosás. Totális alkalmatlanságérzet. Mindez soká, igen soká, mígnem, úgy 26-27 évesen elkezdődött bennem »az érctáblák szétzúzása«." (Gályanapló)

 

     Felnőttkori életérzését akár ezekből az élményekből, berögzöttségekből is eredeztethetjük, és a gyermekhez való viszonyulását is megvilágítják. „Sohasem tudnék egy másik ember apja lenni." (Gályanapló) „»Nem!« - sosem történhet meg egy másik gyerekkel, ami velem megtörtént, a gyerekkor…" – kiált fel. „Családok, gyűlöllek benneteket!" – olvassa gyermekkori idézetgyűjteményének egyik céduláján. (Kaddis…) Teljesen hiányzik belőle a vágy a gyermek iránt, a szeretet is: a mindenfelé „üvöltöző" gyerekek miatt azt mondja az angyalföldi lakótelepről: „akár egy keltetőtelep". Szerinte az újszülöttnek „az anya testéből, a nemi szervén keresztül" történő világrajövetele „botrányos és cseppet sem természetes" esemény. (Gályanapló)

 

     A belső meggyőződés előbbiekben említett gyermekkori hiánya ma is kíséri. A Valaki más című könyvében az önmagának feltett kérdések egyike: „az élet erkölcsi minősége – a törekvés, hogy jobbak legyünk – kategória-e még egyáltalán, amelyben érdemes még gondolkodni"? Így folytatja: „erről sincs véleményem, ezt a kérdést is csak megtestesíteni, a választ pedig csak élni, csak gyakorolni tudnám, anélkül, hogy én magam valaha is megtalálnám…" Ez kitérés az állásfoglalás elől.

 

     Emberi kapcsolatainak zavara is korán jelentkezett. „Behatóbb analízis kimutathatná, hogy gyerekkori verekedési hajlamomban alapjában véve a kapcsolatteremtés problémáját kell látni. A legegyszerűbbnek valami könnyed brutalitás mutatkozott. Erósz működött-e már? Vagy csak a korai felismerés, hogy nekem mindenki probléma – az, amit Sartre így mond: a pokol a többiek? "    

 

     Figyelemre méltó, amit egy gyermekkori élményéről, az „idegenségérzésről" mond. Ez az érzés „lényegében állandó kísérőm az életben, de akkoriban szinte veszedelmes módon kísértett, (…) egyszerre voltam tőle pattanásig feszült és a tehetetlenségig ernyedt. Jól megalapozott idegbántalom ez, nem holmi képzelődés…" Ilyenkor „teljes bizalmatlanság fog el (…) a magam és a környezetem valóságos létezése iránt…" Ez az „»idegenségérzés«, a teljes idegenbevetettség állapota (…) színtiszta otthontalanság, amely azonban semmiféle elhagyott vagy rám várakozó otthonról nem tud és nem tudat…" Amikor a felnőttkori idegenségérzéséről beszél, megfeledkezik a gyermekkorából ismert hajlamairól, és a magyar társadalmat okolja érte.

 

     Szakember legyen a talpán, aki ki tudja bogozni, hogy Kertész egész magatartásában mennyi a gyermekkor és mennyi a lágerélet traumáinak a jelentősége, továbbá mi az, ami feltehetően alaptermészetéből származik. Aki részleteiben meg tudja fejteni, mire utal a Nobel-díjas író a következő feljegyzésében: „Írni, hogy ne látsszam annak, aki vagyok: meghatározottságok végterméke, véletlenek hajótöröttje, egy biológiai elektronika kiszolgáltatottja, jellemem kelletlen meglepettje…" (Gályanapló)

 

 

     Az írói döntésig

 

     Magyarországra 1945-ben visszatérve befejezi a középiskolát, és újságíró lesz. A budapesti díszpolgári cím átvételekor elmondta, hogy a háború után "a legnagyobb reménységek három éve" a boldogságot jelentette számára. (Ez kissé ellentétes azzal, hogy máshol „a változatlan s mind változatlanabb, mintegy a zegzugokból előbújó s aztán mindenre rátelepedő félelemmel teli" akkori szerkesztőségéről beszélt. – lásd Az angol lobogó) Nézetei ebben a korban természetesen baloldaliak. Egy „okos és jól megírt" könyvből megtudja, hogy „az egész világ egyetlen rugóra jár, s ezt úgy hívják, hogy az osztályok harca. Boldog megnyugvás, lelkes biztonságérzés" fogta el. (A gondolatnyi csend…) Őszintén bevallja, hogy az akkor folyó kirakatperekkel kapcsolatban semmiféle erkölcsi felháborodás nem fogta el: „Nem emlékszem, hogy éreztem, és ezt nem is tartom valószínűnek, egyszerűen azért nem, mert semmiféle erkölcsöt nem éreztem – sem magamban, sem magam körül -, aminek a nevében felháborodhattam volna." (Az angol lobogó)

 

     Egy idő után kiderül, hogy az újságíráshoz nincs tehetsége, ezért elbocsátják. (Kertész szerint azért, mert ekkor nyílt ki a szeme. Ezt persze nem ilyen egyszerűen, hanem magas szintű eszmefuttatással, áttételesen hozza az olvasó tudomására.) Fizikai munkás lesz, majd elviszik katonának. 1953-ban szerel le, és ettől az időtől kezdve szabadúszó. Mindmáig. Eleinte nyomorog, hiszen nem ír, a felesége tartja el vendéglői fizetéséből, de a barátai is segítik. A fáma szerint voltak barátai, de ezek a könyveiben nem szerepelnek, egyedül egy M. betűvel jelölt egyént említ néha a későbbi időkből, aki a kocsijával szokta hordozni őt.

 

     Mint ahogy egyes írásaiból, például a svéd akadémián elmondott székfoglaló beszédéből megtudjuk, valamikor '55 táján egy elhagyott folyosón hallucinációja támad, mintha százezrek masíroznának mögötte-mellette. Ekkor átélte a tömegbe olvadás önfeladó mámorát, ami olyan tiltakozást váltott ki belőle, hogy „egzisztenciális föleszmélésre" késztette, és megvilágosodott előtte az elmúlt tíz zavaros benyomású esztendő, ami nagyrészt „a sztálini terror szörnyű igézetében" telt el. (Úgy látszik, a negyvenes évek végi említett tudatosodása végül mégiscsak nyomtalanul múlt el fölötte.)

 

     A Haza, otthon, ország című előadásában (München, 1996, lásd A gondolatnyi csend c. kötetben) elmondja: „Hatvan évig éltem egy országban, ahol – eltekintve az 1956-os felkelés két ragyogó hetétől – mindig a deklarált ellenség pártján álltam. Amíg saját országom a náci Németország oldalán harcolt, minden reményemet a szövetséges hatalmak fegyvereibe vetettem, később, az úgynevezett szocializmus időszakában az úgynevezett kapitalisták győzelmét kívántam, vagyis a demokrácia győzelmét az egypárt fölött." Ez volt a helyzet tehát hatvan álló esztendeig, vagyis 1989-ig. De vajon hogyan állt a demokrácia pártján, ha 45 után kommunista volt, és csak '55-ben ismerte fel addigi helytelen köldöknéző magatartását? A két változat közül az egyik nem felel meg a valóságnak. Tippeljünk, melyik lehet az igaz?

 

     Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot többször is megdicséri (egyszerre legtöbb két mondatban). Ez az ő számára is kockázattal terhes periódus volt. Ugyanis majdnem belekeveredett a rádió ostromába, mert a Bródy Sándor utca egyik közeli épületében az Olasz Intézet nyelvkurzusára érkezett éppen akkor, és a nagy felfordulásban alig tudott ép bőrrel meglépni. Az utcán zajló események egyébként nem nagyon zavarták, mert éppen akkor annyira belemélyedt egy Goethe- és Tolsztoj-tanulmány világába, hogy másra nemigen tudott figyelni. Viszont, mint vallja: „az utcán zajló események igazolták a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányra fordított fokozott figyelmemet, az ezekben a napokban az utcán zajló események ezúttal valóságos és cáfolhatatlan értelmet adtak a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányra fordított fokozott figyelmemnek." (A kiemelések K. I.-től) Be kell vallanom, hogy e mondat mélyen szántó gondolati tartalma fölött még sokat kell töprengenem, amíg egészen felfogom. Egyébként ő huszonhét éves volt akkor.

 

     '56-nak mégis revelációs hatása volt rá: leverése „felelevenítette és szinte érzékletesen jelenvalóvá varázsolta" benne „azt a múltat, amit az emberi természet kegyelméből és a lét józan parancsszavára már-már" elfelejtett. Vagyis eszébe juttatta a német haláltáborokat, és 1960-ra, tehát négy esztendő alatt megérett az átélt élmények megregényesítésének gondolata. E kérdésről ő azt írja, hogy noha nagyon vágyott disszidálni, mégsem tette, s ennek okáról így vall: „kétféle totalitarizmus élettapasztalataival eltelve, piros tintájú reklám golyóstollamból, akárcsak egy vénámba lökött kanül lenne, patakzani kezdett a papirosra a pirosba mártott szöveg. Írni kezdtem, és éreztem, hogy ezt a tevékenységet nem is akarom abbahagyni. Márpedig ha elmegyek innen, ahol az emberek az én nyelvemen beszélnek, jól tudtam, soha többé nem fogok írni." (A gondolatnyi csend…) Teljesen homályos, miféle szöveg patakzott már '56-ban a tollából, hiszen a Sorstalanság című regényének csak 1960-ban fogott neki, és még azután se nagyon beszélhetünk kifejezetten patakzásról, hiszen a könyvet tizenhárom éven át írta. Beszél ő ugyan, kissé szégyenlősen és restelkedve, valami vidám írásokról, de címüket könyveiben soha nem említi, és ezek minden bizonnyal nem a két totalitarizmus tapasztalatait hasznosították. Magam csak egyikük címét ismerem, a Csacsifogatét, amely hatalmas siker volt, és sokat játszották Magyarországon, de Kertész valami miatt nem számítja írói sikerei közé, és vele kapcsolatban csak az általa szerzett (jelentős) jövedelemről tesz említést. Egy tévéinterjújában állítólag kijelentette, hogy a Sorstalanság című könyvét ennek köszönhetően tudta anyagi gondok nélkül megírni. Most ugyan éppen viszály robbant ki a darab körül, mert az '56-ban Nyugatra távozott akkori jó barátja, Bán Pál, visszaköveteli a darabot, amit disszidálása miatt akkor nem játszhattak az ő nevén. A dologban majd illetékesek fognak dönteni, de ha valaki végigolvassa Kertész könyveit, nehezen tudja elképzelni, hogy valamikor is könnyed és vidám művet tudott volna írni.

 

     Kertész Imre „belső emigrációba" vonul alkotni, bár a Csacsifogattal kapcsolatos reprezentációra biztosan kimozdul hazulról. Például 1962-ben Kelet-Németországban is járt a színtársulattal, de – érdekes módon – a már egy éve vezetett Gályanaplóban erről elfelejtett említést tenni. Belső emigrációját a politikai ellenállás egyik módozataként szemléli, ez passzív szembeszállás a kádári rezsimmel. Ahogy írja: „Olyan forradalmár vagyok, aki gyűlöli a fennállót, s mit sem tesz a megdöntéséért." (Gályanapló)

 

 

     Munkaideológia

 

     Kertész a svéd tévé kettes csatornáján 2002. december 9-én sugárzott interjúban a depressziójának kezelésére vonatkozó kérdésre kedélyesen azt mondta, hogy miért akarják őt meggyógyítani, hiszen a depressziója, pesszimizmusa nélkül nem tudna többé írni. Egy vallomásszerű idézet tőle: „… alattomban létrehozom, valósággal megteremtem az eltaszított anya-fia helyzetét és szerepét, vélhetően a vele járó igen sajátságos, ha kissé nem restelleném, azt mondanám: élvezetes fájdalom miatt, amelyre a munkám szempontjából, úgy látszik, föltétlenül szükségem van…" (Kaddis…) Viszonyulásának vitán fölül van valami határozott mazochisztikus jellege: „Súlyos depresszió. Jólesik. A pusztítás gyönyöre, ez a sajátos kielégülés, sőt boldogság a maga módján. A boldogtalanság végső soron boldogság, természetesen. Amennyiben élvezhető, márpedig az. A boldogtalansághoz is libidó tapad." (Gályanapló) (Már akinél.) Szerinte „A kudarc ma az egyetlen beteljesíthető élmény." (Gályanapló)

 

     Egy őszinte pillanatában felteszi magának a kérdést: „… miért nem az élet inspirál, miért keresem az inspirációt a megaláztatásban, a reménytelenségben, a halálban? Vagy nem alapvető morális elfajulás ez, van benne valami igazolható?" A következő mondatban az élet milyenségére hivatkozva keres önigazolást. (Gályanapló)

 

     Egy másik ilyen pillanatában a siker titkát nem csak a szenvedésben keresi: „Csak az tart ki, akiben elegendő gyűlölet és megvetés ég; aki, hogy úgy mondjam, bosszúból tartja fenn magát és váltja be tehetsége ígéretét. Néha érzem magamban égni a gyűlöletet is, a megvetést is; de félek, nem eléggé kitartó érzések ezek bennem, hogy vigyem is általuk valamire."

 

     Jó lenne tudni, hogy kit, kiket gyűlöl és vet meg, hogy többre vihesse ezáltal.

 

     Rendkívül különös jelenség, ami Kertészben a siker pillanataiban történik. Három esetet megőrzött a Gályanapló. A Sorstalanság 1975-ös megjelenésére még visszafogottan reagál: „Őszintén magamba néztem: szabad vagyok és üres. Semmit sem kívánok, semmit sem érzek. Legfeljebb az eljárás szégyenét valamelyest. – A trombiták elnémultak. „Győztünk!" – sóhajtott a hadvezér, és meghalt." Tizenkét évvel később, amikor értesül, hogy az egyik budapesti kiadó nyomdába adta A kudarcot, egy másik szerződést küldött neki a Kaddisra, az ezt megemlítő bekezdést így folytatja: „Rossz életem tömény mocsárrá rohadt körülöttem, amelyben szakadatlanul cuppogok, taposom, taposom, mintha mennék valahová, fejemet körbeforgatom, majd előrekémlelek, magasra emelt kezemben aktatáska, benne néhány papírfoszlány, egyik-másik megkezdett vagy már befejezett munkámhoz tartozó, már számomra is érthetetlen írástöredékkel, és cuppogok, cuppogok, míg csak tésztává nem dagasztom e lápot, vagy bele nem ragadok, vagy pedig hirtelen föl nem hígul a lábam alatt, hogy végképpen elsüllyedjek benne." Három év múlva (1990-ben) megjelent a Kaddis. A tény említése után még néhány közömbös megjegyzést tesz, utal az egyik fordítására is, majd váratlanul ez következik: „Nyomasztó előérzetek, anarchia, őrület, halál. Salvador Dali véresre facsart mellei, zúzott csontjai, deformált koponyái, torz alakjai. Köröskörül forró borzalom fortyog. Lelkifurdalások, életbűnök stb. Rövid éjszakák. Kételyek, értelmetlen szemű körültekintés. A félelem kering ereimben." Az ilyen képek ennyire töményen csak a siker pillanataiban keletkeznek. Olyan ez, mintha minden jót, ami az életében történik, szinte perverz módon valami rosszal, valami szörnyűvel kellene ellensúlyoznia. Érdekes lenne tudni, hogy most, a Nobel-díj elnyerése és átvétele körüli időkben milyen (az előzményeket tekintve, feltehetően borzalmas) hangulatú és tartalmú szövegeket jegyzett be a naplójába.

 

 

     Auschwitz monumentalitása

 

     Kertész Imre újra rátalált tehát Auschwitzra, a feledése széléről hozta vissza a szocializmusnak és az orosz uralomnak az '56-os forradalom és szabadságharc leverésével biztosított magyarországi folyamatossága. Első könyvének megírása, majd megjelenése az egész kérdéskört még fontosabbá tette számára, és így az mintegy a személyes sikere zálogává fejlődött. Ebből következően a többi könyvében is mindenekelőtt ezzel foglalkozik. Ars poeticáját 1985-ben így fogalmazza meg: „Messziről, messziről, mindent nagyon-nagyon messziről. Lehűteni, ami forrt, elvonatkoztatni, ami élt. Így tekinteni a világot: Auschwitz! Ó, ebben minden együtt van, ami egy jó könyvhöz szükséges!" (Gályanapló) Egy tucat évvel korábban, a Sorstalanság befejezésének évében is már így fogalmazott: „…mostanában ismét rádöbbentem, hogy semmi sem érdekel igazán, csakis az Auschwitz-mítosz. Ha új regényen gondolkodom, megint csak Auschwitzon gondolkodom. Bármin gondolkodom, mindig Auschwitzon gondolkodom. Ha látszólag egészen másról beszélek, akkor is Auschwitzról beszélek. Auschwitz szellemének médiuma vagyok, Auschwitz beszél belőlem. Mindent bárgyúságnak látok ehhez képest." (Gályanapló)

 

     Kertész szerint a holokauszt – amelyet Auschwitz szimbolizál – tulajdonképpen a kétezer éves (vagyis a keresztény) európai kultúra és erkölcs összeomlását jelenti. Ennek tanulsága kiindulópont kell legyen civilizációnk új szellemiségéhez. „A holocaustot túlélt erkölcsiség tragikus világtudása, ha megőrződik, talán megtermékenyíti a válsággal küszködő európai tudatot." (Gályanapló) Ezt a holokausztból született kultúra teszi lehetővé, amely révén „a holocaust mint élmény az európai tudat részévé lett" (A gondolatnyi csend…), és ezáltal lehetővé válik, hogy „a jóvátehetetlen realitás a szellem útján megszülje a jóvátételt: a katarzist" (Heuréka! – székfoglaló beszéd a svéd akadémián). Hogy ez megtörténjen, minden egyes embernek „pontos elképzelése és tudása kell legyen mindarról, ami Auschwitzban történt." (A gondolatnyi csend) Örvendetes tény, hogy „az auschwitzi fenomén nemhogy mindinkább feledésbe merült volna, hanem épp ellenkezőleg, egyre nő kulturális és történelmi fontossága", „s ahogy távolodunk tőle, körvonalai nemhogy elenyészni nem tudnak, de kísérteties módon egyre tágulni és növekedni látszanak". (A gondolatnyi csend)

 

     Kertész panaszkodik, hogy egyesek a Gulággal próbálják Auschwitzot relativizálni. Szerinte feltehetően Nicolas Werth is ezek közé tartozik, aki A kommunizmus fekete könyve című, 1997-ben megjelent műben a Szovjetunióról szóló fejezetet írta, és kijelentette: „a Gulágok mind időben, mind nagyságrendben maguk mögé utasítják a lágereket" (Balázs Péter cikke a könyvről - világháló). A kötet összeállítójának Stéphane Courtois-nak a véleménye szerint „a nácizmus számlájára mindent összevetve körülbelül 25 millió áldozatot írhatunk, míg a kommunizmuséra ennek majdnem a négyszeresét, méghozzá a következő geográfiai elosztásban: Szovjetunió: 20 millió áldozat; Kína: 65 millió…" stb. Ugyancsak ő állapítja meg: „a holocaustot a róla megemlékezők a világtörténelem egyedi eseményének tekintik, így közvetett módon lehetetlenné teszik, hogy a hasonló (vagy még nagyobb) méreteket öltő genocídiumról az őt megillető módon beszéljünk". (A Jamestown Foundation szerint a Gulág halálos áldozatainak a száma elérheti az ötvenmilliót.)

 

            Kertész Imre a vetélkedés során indoklásokat keres arra, hogy Auschwitz miért fontosabb, bár nem kétli, hogy „az emberi létből való száműzetés, a gyötrelem, az éhezés, a rabmunka, a kínhalál Recsken is ugyanolyan, mint Dachauban, és Kolima sem különbözik e tekintetben Mauthausentől". Egyik érve az, hogy „a bolsevizmus inkább mellékesen kezelte e jelenséget, hatalma gyakorlásának egyik szükséges eszközeként, (…) anélkül azonban, hogy kulturális jelenségként bizonyítékul használta volna az értékek relativizálására". Bocsássa meg az olvasó, hogy nem vesztegetek szót erre az ostoba és kissé zavaros állításra. Egy másik esetben abból indul ki, hogy Auschwitzban ártatlan emberek millióit gyilkolták meg bestiálisan (mint a Gulágon is - tehetjük hozzá). Ő ezzel egészíti ki: „Ezt a képet nem zavarja össze semmilyen idegen színárnyalat, például a politikumé…" Nagyon jól tudja, hogy ez nem igaz, hiszen a németek az első koncentrációs tábort Dachauban saját hazai politikai ellenfeleik számára hozták létre 1933-ban. Kertész maga is találkozott Buchenwaldban nem zsidó politikai foglyokkal. Ezért gyorsan finomít, és a politikum szót mesterségesen átértelmezve csak a „mozgalom (…) szempontjából ártatlanul elítélt, de különben hithű" náci vezetőkre vonatkoztatja, mintha ezek lágerbeli hiánya lényeges különbség lenne a két emberpusztító létesítményrendszer között. Végül még egy érve: „Auschwitz tökéletesen feltárt, éppen ezért zárt és immár érinthetetlen struktúra." Az érinthetetlen szó a szövegösszefüggés szerint nem csak esetleg újonnan előkerült dokumentumok felhasználásának tilalmára, hanem az összehasonlításéra is vonatkozik.

 

            A holokauszt jelentőségére való kizárólagos koncentrálás azonban nem a Gulág viszonylatában a legkérdésesebb, hanem a napjaink problémáiról való figyelemelterelés miatt. Mintha az Auschwitzhoz való helyes viszonyulással az emberiség erkölcsi élete már helyre is billenne, mintha a világban nem is lenne már tömegeket érintő kegyetlenség és népirtás. Kertész Imre, „az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója" egy sóhajt sem szentel könyvében a szerbek által a kilencvenes években elkövetett tömeggyilkosságok és kegyetlenkedések áldozataiért, de azért a negyvenezer gyermekért sem, akik kegyetlen szenvedések után naponta éhen halnak a világban. Évente tizenötmillió! Nem mintha a Földön nem lenne elegendő táplálék számukra: politikai okok miatt nem jutnak élelemhez, és kell elpusztulniuk. Dél-Szudánban például százezrek halála annak volt a közvetett következménye, hogy Angliát a függetlenség megadásakor nem érdekelte a létrejövő ország etnikai összetétele, ezért a délen lakó feketéket és földjüket gyakorlatilag az északi araboknak ajándékozta.

 

            A holokauszt áldozatait soha nem szabad elfelejteni, és természetes, hogy mindig kegyelettel gondolunk rájuk. De a velük kapcsolatos agresszív kampány nem tisztességes célokat szolgál. Mindenekelőtt a világ valódi problémáiról akarja elterelni a figyelmet. Minden bizonnyal az érvényesülés igénye volt az, ami Kertész Imrét arra késztette, hogy maga is beszálljon ebbe a kampányba. Lehet, hogy kihasználták, lehet, hogy maga is áldozat, de kétlem, hogy jóhiszemű áldozat lenne. Ki tudja, a következő sorokban talán lelke jobbik része kapott szót:

 

            „Megértem-e valaha az életemet? Megérthetem-e? Minden ellene szól: a bennem gyökerező idegen én, az önigazoló moralista, a hazug fabulagyártó." (Valaki más)

 

(folytatjuk)

 

 

 

Korábban írtuk:

 

Április 11. - A magyar irodalom és a Nobel-díj - 1. rész - 80 éve jelölték Nobel-díjra Tormay Cecilt

A magyar irodalom és a Nobel-díj - 2. rész - Kertész Imre - Tóth Károly Antal: Nobelesdi - Gyászmunka

3. rész - A magyar irodalom és a Nobel-díj – Kertész Imre – Tóth Károly Antal: Nobelesdi - A művek

4. rész - A magyar irodalom és a Nobel-díj – Kertész Imre – Tóth Károly Antal: Nobelesdi - Az érvényesülés útjai

 

 

 

 

MVSZ Sajtószolgálat

8958/160417

 

 

Támogassa személyi jövedelemadójának 1%-val a Magyarok Világszövetségét!

 

„A Magyarok Világszövetsége jogelődjének tekinti a Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László által 1859-ben Párizsban életre hívott Magyar Nemzeti Igazgatóságot." (Alapszabály)

 

A Magyarok Világszövetségének létértelme abból fakad, hogy a magyar nemzet a XX. század két világháborúja következtében szétszakítottságban él, és a kommunista, majd a globalizációs és uniós erőtérben a magyar állam államközi egyezmények alávetettségében működik. (Alapszabály)

 

A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete.

 

A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát.

 

 

Az MVSZ Sajtószolgálat közleményei olvashatóak a www.mvsz.hu honlapon is. Hírlevelünkről való leiratkozáshoz, küldjön üres levelet a sajtoszolgalat@mvsz.hu címre, amelynek tárgy-rovatában mindössze ennyit közöl: Leiratkozás.

 

 

 

 

 

 

 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.