Kik és miért robbantották ki az I. világháborút? – Magyarország semmiképpen!


 Az I. világháború kitörésének 100 évében kötelességünk emlékeztetni, hogy e világégés legnagyobb vesztese a mi hazánk, Magyarország volt. Az a Magyarország, amelynek miniszterelnöke, Tisza István még vétójogával is megpróbálta megakadályozni, de keresztülgázolt rajta a világméretű háborút erőltető nagyhatalmi akarat. Pár nappal ezelőtt ismertettük Tisza István vétóját az I. világháború ellen. Ma, Dr. Balogh Sándor elemzésével tovább részletezzük azt az alapvető kérdést, hogy kit is terhel az I. világháború kirobbantásának felelőssége? Részlétet közlünk Dr. Balogh Sándornak a Magyarok Világszövetsége kiadásában 2008-ban megjelent könyve harmadik, A Diagnózis c. fejezetéből (Az önrendelkezés és az új világrend – MVSZ, 2008. 49-53. o.)

 

Az orvostudomány különbséget tesz örökölt (genetikai) és szerzett betegségek között. A nemzetközi kapcsolatok terén a bajoknak nincsenek hasonló genetikai okai. Az emberi természet nem veleszületetten erőszakos, és egyetlen konfliktus sem elkerülhetetlen. Minden baj és konfliktus szerzett betegségnek tekinthető abban az értelemben, hogy valamilyen emberi hiba okozza a történelem során. Így van ez a közép-európai kisebbségi problémákkal is. A nemzetközi jog, ahogyan azt Grotius kigondolta, a józan ész szabályainak olyan gyűjteménye, amellyel csökkenthetők a konfliktusok és fenntartható a nemzetközi rend és béke. Ezeknek a szabályoknak a megsértése vagy megkerülése csakis konfliktusokhoz és erőszakhoz vezethet. És minél tovább várunk a helyzet kijavításával, annál radikálisabb beavatkozás válik szükségessé, akárcsak az emberi betegségeknél.

 

A trianoni béketárgyaláson használt két fő fondorlat közül egyik sem volt ismert vagy elfogadott a nemzetközi jogban. Az első fondorlatot, még ha el is fogadták, csak azért találták ki, hogy azzal megindokolják a már előre kitervezett végeredményt.

 

A felelősség kérdése

 

Az első fondorlatot M. Millerand fogalmazta meg a békeszerződés kísérő levelében: „A szövetséges és megszálló hatalmak … nem felejthetik el, milyen nagy Magyarország felelőssége a háború kirobbantásában, és általában véve a Monarchia imperialista politikájában."102

 

Más szóval, Magyarországot a háború kirobbantásának felelőssége miatt kellett megbüntetni. Először is, még ha ez így is volna, a büntetés legalkalmasabb (és büntető jellegű) módja az anyagi jóvátétel lett volna. Bár a békeszerződés VIII. fejezetében Magyarországnak a 161. pontban meghatározott felelőssége alapján előírt jóvátétel összege indokolatlan és eltúlzott, a jóvátétel esetében csak az összeg vitatott, és nem az elv. De egy ország megcsonkítását az agresszió miatti büntetésként, és annak eldöntését, hogy Magyarország nem tudta kezelni kisebbségi problémáit, és ezért megoldásként akár csak kisebbségi területeket is elcsatoljanak, nem is beszélve a tiszta magyar többségű területekről, sehol sem engedi meg a nemzetközi jog, kivéve a „hatalom teszi a jogot" elvét.

 

De még egy felületes vizsgálattal is kiderül, hogy Magyarország volt a legkisebb mértékben felelős a háborúban részt vevő összes fél közül. A Columbia egyetemen tanító L. W. Cramer részletes tanulmányában103 elég hibát talál ahhoz, hogy körben az összes résztvevőnek rovására írjon néhányat. Még az Egyesült Államok is saját szándékos cselekedetein keresztül, amelyek a Lusitania elsüllyesztéséhez vezettek, keveredett bele a konfliktusba. Cramer idézi laFollette szenátort:

Négy nappal a Lusitania indulása előtt Wilson elnököt személyesen figyelmeztette Bryan külügyminiszter, hogy a Lusitania fedélzetén hat millió lövedéknyi muníció volt. Annak ellenére, hogy a hajón robbanóanyagokat szállítottak, utasoknak is felajánlották, hogy ezen a hajón utazzanak a robbanóanyagokkal együtt, amivel megsértették az ország azon szabályzatát, amely megtiltotta, hogy utasok tartózkodjanak veszélyes robbanóanyagot szállító vonaton vagy hajón. Bryan Wilson elnökhöz folyamodott, hogy akadályozza meg, hogy utasok legyenek a Lusitania fedélzetén.104

 

Így nagy a kísértés annak feltételezésére, hogy a Lusitania civil utasait szándékosan használták csalétekként, hogy ezzel előidézzék az amerikai háborús gépezet belépését a háborúba a szövetségesek oldalán.

 

Lehetetlen volna részletezni a háború 1914-es kitörését megelőző három évtized titkos vagy fél-titkos szövetségeinek és manővereinek bonyolult szövedékét. Cramer először különbséget tett „azon legalapvetőbb mélyen fekvő [a háborút kiváltó] okok között, amelyek messzire visszanyúlnak Európa történelmébe és diplomáciájába"105, amelyek megelőzték a merényletet, és a közvetlen okok, a merénylet utáni események között. Az alapvető okokat négy kategóriába sorolja:

 

1. olyan titkos szövetségek rendszere, amelyen az állítólagos „hatalmi egyensúly" nyugodott

2. a nacionalizmus

3. az imperializmus

4. a militarizmus.

… ezen négy alapvető ok tekintetében felelősnek kell tekinteni az összes érintett országot.106

 

Valójában azt látszik sejttetni, hogy a bizonyítékok alapján a szövetséges oldal legalább két okban, ha nem is mind a négyben, legalább annyira vétkes volt, ha nem még vétkesebb, mint a központi hatalmak.107

 

Nyilvánvaló, hogy a francia-porosz háború után, amely Németország döntő győzelmével ért véget 1871-ben, vagy legalábbis 1891 óta, a két oldal, köztük Németország, Franciaország, Oroszország és Anglia felsorakozva várta azt a szikrát, amely kirobbantja a háborút, amelyre mindegyik fél azt hitte, hogy o fogja megnyerni.108 1907-ben Anglia csatlakozott Franciaországhoz és Oroszországhoz, ez lett a hármas Antant.

 

Úgy tűnik, hogy a globális összetűzésre való felkészülés lépéseinek utolsó sorozata éppen hónapokkal a merényletet előtt történt. Horthy tengernagy emlékiratai szerint 1913 novemberében a három Tengely-hatalom titkos megállapodást kötött flottáik összevonására az olaszországi Nápoly körzetében, „és néhány hónappal korábban Anglia és Franciaország is hasonló megállapodást kötött."109

 

Cramer olyan bizonyítékokkal szolgál, amelyek láthatóan azt mutatják, hogy mind a háború kitörése előtt, mind a háború alatt a szövetséges oldal volt a kegyetlenebb, ravaszabb és alattomosabb. Idéz például egy jelentésből, amelyet a londoni orosz nagykövet küldött Sazonov orosz külügyminiszternek, egy 1914. November 20-án zajlott beszélgetést Grey brit külügyminiszterrel:

 

Eleget mondott nekem annak bizonyítására, hogy bizonyos speciális feltételek esetén Anglia belépne a háborúba. Ehhez, véleményem szerint, két feltétel szükséges: először is, Franciaország tevékeny beavatkozása a háborút általánossá kell tegye; másodszor, feltétlenül szükséges, hogy az agresszió felelőssége ellenségünkre háruljon… Az, hogy ki legyen végül az agresszor, a legnagyobb jelentőséggel bír. Csak ilyen feltételek mellett szerezheti meg a brit kormány a közvélemény támogatását, amelyre szüksége van az erélyes fellépéshez… 110

 

Más szóval, mindössze annyit kell tenni, hogy Németországot és/vagy Ausztriát provokálni kell, és rávenni, hogy tegyék meg az első csapást, Franciaországot be kell vonni a konfliktusba, és az angol közvéleményt félre kell vezetni, hogy támogassa azt a háborút, amelyre már viszket a kormány tenyere. Mindkét feladat könnyű volt. Két ellenséges ország, Franciaország és Oroszország közötti központi földrajzi fekvése miatt Németország nem harcolhat egyszerre két fronton. Ezért védelme érdekében olyan tervre kell támaszkodnia, amellyel megelőző csapást mérhet először Franciaországra, mielőtt Oroszország befejezi mozgósítását, úgy, hogy akkor a keleti frontra koncentrálhatják erőiket, a titkos, de a franciák által ismert Schlieffen Terv szerint. Ez Alfred Schlieffen grófról, a német vezérkar főnökéről kapta nevét.

 

Ez a terv biztosította azt a kibúvót, amelyre a szövetséges hatalmaknak szüksége volt. Felbujthatták az ellenségeskedést, de a háborút kirobbantó agresszió vádjával a németeket bélyegezhették meg, mindaddig, amíg Oroszország csak felkészült, de nem támadott. 111 De a francia kormány viselkedése is magas fokú érzéketlenséget mutatott saját népe irányában. Tudtak arról, hogy a Schlieffen Terv Franciaország azonnali lerohanására és a francia hadsereg teljes vereségére számít, mégis készek voltak ezt a valószínűséget elfogadni a végső győzelem reményében.

 

Ami azt illeti, Franciaország bevonása nem volt nehéz. Franciaország valójában szinte ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyen bármilyen nagyobb konfliktusban, amióta az 1894-es „szigorúan titkos" francia-orosz megállapodás szorosan összekapcsolta a két ország katonai akcióit. Megint csak az volt a feltétel, hogy úgy tűnjék, mintha Németország lett volna az agresszor, aki szükségessé tette az egyezmény megkötését. „Az egyezmény feltételeit 1918-ig nem hozták nyilvánosságra. Még a francia parlament is, amikor hadat üzent Németországnak, nem volt teljes tudatában azoknak a

kötelezettségeknek, amelyeket Franciaország vállalt Oroszország felé."112

 

Franciaország újabb jelentős lépést tett arra, hogy Oroszországot belecsábítsa egy lehetséges katonai akcióba, amikor 1911-ben megállapodást írt alá Oroszországgal, amely lehetővé tette, hogy Oroszország 400-500 millió frank értékben kölcsönkötvényeket bocsásson ki a párizsi pénzpiacon vasútépítésének finanszírozására, azzal a feltétellel, hogy Oroszország azonnal elkezdi a vezérkarok által közösen eldöntött stratégiai vasútvonalak

építését, és jelentősen növeli az orosz hadsereg békebeli hatékonyságát.113

 

Franciaország még a merénylet után is erősen támogatta, hogy a háború annyira általános legyen, amennyire csak lehetséges. Szerbia küszöbön álló megszállásának fényében ahelyett, hogy óvatosságra és mérsékletre intett volna, Franciaország támogatásáról biztosította Oroszországot a francia-orosz elkötelezettségeknek megfelelően… Ez felért egy „kitöltetlen csekkel", amellyel támogatást biztosított Oroszországnak, bármilyen lépést is tesz arra, hogy megakadályozza Ausztriát Szerbia elleni terveinek véghezvitelében.114

 

A Schlieffen terv fényében ez azt jelentette, hogy az orosz harci készülődés Németországot is belevonja a konfliktusba, és Németországot arra szorítja, hogy megtámadja Franciaországot. Amíg a francia kormány az orosz és a szerb kormánynál továbbra is szította a háború kirobbantását, az osztrák koronatanács (amelyben Magyarországnak egyetlen szavazata volt, amellyel Tisza István miniszterelnök a keményvonalas tábor ellen szavazott, míg az összes kisebbségek képviselői a kemény vonalat támogatták) július 7-én kemény választ szavazott meg115, követelve a merénylet felelőseinek kiszolgáltatását. Tisza István ellenkezése miatt116 a tervet ezúttal mégis elnapolták. Július 14-én azonban „talán felháborodva a szerb kormánytisztviselők és újságok provokatív viselkedésén, valamint a Brechtold által előadott szempontok befolyására, a Tisza család végül beadta derekát a kabinet ülésén, és beleegyezett abba, hogy a szerb ultimátum feltételeit szándékosan elfogadhatatlanná kell tenni."117

 

De Tisza ezzel még nem végzett. Amikor július 19-én a kabinet a végleges tervezetet elfogadta, még mielőtt Tisza beleegyezését adta volna az ultimátumhoz, egy utolsó eredménytelen kísérletet tett a háború lokalizálására, arra szorítván a kabinetet, hogy egyezzen bele, hogy „a háború kitörése után azonnal egy nyilatkozatot kell küldeni a nagyhatalmaknak, amely szerint a Monarchia nem hódító háborút folytat, és nem szándékozza bekebelezni a Szerb Királyságot."118

 

Az ultimátumot július 23-án adták át, 48 órás válaszadási határidővel. A szerb kormány mozgósítással válaszolt, és a szerbek megtagadták, hogy kiadják a merénylőt.

 

Horthy Emlékiratai szintén érdekes betekintést nyújtanak abba az osztrák gondolkodásba, amely hozzájárult Ausztria agresszív állásponthoz, és megmagyarázza Magyarország vonakodását az osztrák álláspont elutasítására. A merénylet után Horthyt magához hívatta Károly foherceg119, a korona új örököse Ferdinánd meggyilkolása után, és megkérdezte Horthyt: „Nos, mire számíthatunk?" „Egy világháborúra" – válaszolta Horthy, amire

Károly elmagyarázta, hogy az osztrák külügyminiszter éppen most biztosította őt arról, hogy a háború Szerbiára fog korlátozódni. Amikor Horthy elmagyarázta, hogy a háború miért fog túl terjedni Szerbián, a trónörökös felkiáltott, hogy „Az milyen borzalmas lenne!"120 Úgy tűnik, a magyarok jobban tisztában voltak a nemzetközi helyzettel, mint az osztrákok.

 

Ebben az összefüggésben maga az Osztrák-Magyar Monarchia is a kisebb hatalmak közé tartozott, de Magyarországnak sajnos még a monarchián belül is alig volt szerepe a külpolitikában. Ferdinánd halála után sem a Monarchiának, sem Magyarországnak nem voltak területi vagy imperialista törekvései. Akkor miért lenne Magyarország agresszor?

 

A Trianonban törvényt ülő szövetséges és társult hatalmak, annak ellenére, hogy ítéletüket arra alapozták, hogy elsősorban Magyarország volt felelős a háborúért, sohasem vizsgálták ezt a kérdést. Hadd végezzük el helyettük, kissé megkésve, ezt a házi feladatot. Metafizikai és szótári értelmezésben az agresszor az, aki elsőként zavarja meg a békét vagy indít ki nem provokált támadást. A 16. századi holland Hugo Grotius, akit a nemzetközi jog atyjának tekintenek, hasonló meghatározást ad: „a béketörők nem azok, akik erőszakkal állnak ellen az erőszaknak, hanem azok, akik elsőként alkalmazzák az erőszakot."121

 

Ebben az értelemben az igazi agresszor Szerbia volt, a mögötte álló pánszláv orosz érdekekkel és az Oroszország mögött álló Franciaországgal együtt, akik bátorították a terrorista tevékenységet a Monarchiával szemben legalább tíz éven át a sikeres szarajevói merénylet előtt. A trónörökös és felesége ellen elkövetett merénylet csak a leglátványosabb volt abból a legalább hét terrorcselekményből, amelyekkel négy éven át próbálták kirobbantani a háborút. És mi volt Szerbia felelőssége az esetért? Megint csak Grotius szerint:

 

Ha egy állam alattvalói fegyveres erőszakot követnek el anélkül, hogy erre államuktól kaptak volna parancsot, fel kell deríteni, hogy a magánemberek által elkövetett cselekmény hivatalosan jóváhagyottnak tekinthető-e… Ennek megállapításához három dolog szükséges: volt-e tudomásuk a cselekményről, hatalmukban állt-e megbüntetni a tetteseket, vagy elmulasztották-e ezt megtenni… Az ilyen mulasztás egyenértékű azzal, mintha parancsot adtak volna.122

 

Nincs sok kétség afelől, hogy a szarajevói gyilkosságok esetében mindhárom feltétel teljesült. Azon felül, hogy a szerb hadsereg biztosította a bombákat és a pisztolyokat, és segített becsempészni a merénylőket Boszniába, „ a kabinet tagjai, Pashitch elnökkel együtt, tudtak az összeesküvésről már hónapokkal előtte, és nem tettek hatásos intézkedést sem végrehajtásának megakadályozására, sem Ausztria megfelelő értesítésére", eltekintve attól a halvány célzástól, hogy „Ferenc Ferdinánd jelenléte a boszniai hadgyakorlaton esetleg arra bátoríthatja az osztrák hadseregben szolgáló ellenséges érzelmű ifjakat, hogy életére törjenek".123 A merénylet tekintetében tehát Szerbia volt a közvetlen agresszor, háta mögött Oroszországgal és Franciaországgal.

 

De mit lehet mondani a háború Szerbián túli kiterjesztésének felelősségéről? Az mindenesetre igaz, hogy a Monarchia üzenete nagyon kemény volt. De tekinthető-e agressziónak? Az 1894-es francia-orosz katonai szövetség úgy fogalmazta meg, hogy „az az agresszor, aki először mozgósít". Ezen kritérium alapján egyszerű az ítélet: Szerbia mozgósította elsőként haderejét 1914. július 25-én, kilenc órával az osztrák ultimátum lejárta előtt. Ausztria-Magyarország csak hat órával a szerbek után mozgósított. Oroszország titokban még aznap mozgósított. Ily módon, akárhogy is csűrjük-csavarjuk,

nem Magyarország volt az agresszor, és semmiképpen sem felelős az I. világháborúért.

 

---------------------------------------------------------------

102 A. Millerand kísérő levele a Szövetséges és Társult Hatalmaktól a magyar békeküldöttségnek, Párizs, 1920. május 6. Magyar fordítás: lásd Gero András szerkesztő, SORSDÖNTÉSEK (Budapest, Göncöl Kiadó, 1989) 163. o.

103 L. W. Cramer, THE DIPLOMATIC BACKGROUND OF THE WORLD WAR

104 Ugyanott, 115-116. o.

105 Ugyanott, 7. o.

106 Ugyanott

107 Ugyanott, 7-8. o. A bizonyítékokat lásd az 1. és 2. fejezetben, a 7-59. oldalon.

108 A közelgő háborúra való felkészülés részleteit legjobban Cramer írja le és elemzi az idézett műben. Más riportok és magyarázatok, köztük több merénylet kísérletről a monarchia képviselői ellen, a Bodolai Zoltán által idézett számos könyvben található: THE UNMAKING OF PEACE, The Fragmentation and Subsequent Destruction of Central Europe after World War One by the Peace Treaty of Trianon (Cleveland, Arpad Publishing, 1984), 14-18. o.; A forrrások: Z. Bodolai, TIMELESS NATION, (Sydney, 1977), Oscar Jaszi, THE DISSOLUTION OF THE HABSBURG MONARHY (1929), S. B. Vardy, HISTORY OF THE HUNGARIAN NATION (USA, 1971), Sándor Szilassy, REVOLUTIONARY HUNGARY 19181921(USA, 1971), Horthy Miklós: EMLÉKIRATAIM, 2. kiadás (Toronto: Weller Publishing, 1974), 75. o.

109 Horthy Miklós: EMLÉKIRATAIM, 2. kiadás (Toronto: Weller Publishing, 1974), 75. o.

110 Cramer, 57-58. o.

111 Ugyanott, 67-68. o.

112 Ugyanott, 20. o. További részletek ugyanott, 18-20. o.

113 Ugyanott, 56. o.

114 Ugyanott, 67. o.

115 Utólag visszatekintve az ember arra gondol, hogy benne lettek volna az összeesküvésben, hogy a háború kirobbantására vegyék rá a Monarchiát?

116 Tisza István 1914. július 8-án írt a császárnak, ellenezve Szerbia háborúba kényszerítését, és ezt a következő kijelentéssel zárja: „… az Ön iránti őszinte szolgálatom ellenére, vagy inkább éppen annak okán, nem tudok osztozni a felelősségben egy háborúért mint az egyetlen és agresszív megoldásért." Tisza István magyar külügyminiszter levele Ferenc József császárnak és Magyarország királyának. Nyomtatásban: Raffay Ernő, MAGYAR TRAGÉDIA; TRIANON 75 ÉVE (Budapest, Püski Kiadó, 1995), 220. o.

117 Ugyanott, 64. o.

118 Ugyanott, 68. o.

119 Itt ugyanarról a későbbi IV. Károly szerencsétlen sorsú utolsó Habsburg uralkodóról van szó, akit 2004-ben II. János Pál pápa boldoggá avatott. – Ford.

120 Ugyanott, 74. o.

121 Hugo Grotius 3, XX, 28. Grotius normáit a józan ész szerinti azon megközelítésből vezeti le, hogy bizonyos szabályok nélkül nem létezhet stabil nemzetközi rendszer.

122 Ugyanott, 3, XX, 30.

123 Cramer, 59-60. o.

 

 

MVSZ Sajtószolgálat

8371/140613

 

 

Támogassa személyi jövedelemadójának 1%-val a Magyarok Világszövetségét!

 

„A Magyarok Világszövetsége jogelődjének tekinti a Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László által 1859-ben Párizsban életre hívott Magyar Nemzeti Igazgatóságot." (Alapszabály)

 

A Magyarok Világszövetsége egy pártok és kormányok fölötti nemzeti szervezet. A Magyarok Világszövetségét 1938-ban a Magyarok Világkongresszusa hívta életre saját, állandóan működő, ügyvivő testületeként. A Magyarok Világszövetsége minden magyarnak születő embert hozzá tartozónak tekint.

 

A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete.

 

A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát.

 

 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.