Petőfiért! - Tetemre hívás - Kiss Endre József beszéde


Az írástudók felelőssége címmel, történelmi jelentőségű, tetemre hívó beszédet mondott Kiss Endre József lelkipásztor, a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának igazgatója, a Magyarok Világszövetség Elnökségének tagja Március 15-én, a Magyar Tudományos Akadémia székháza előtt megtartott, Petőfi Sándornak szentelt rendezvényen.

 

Íme kettő, tetemre hívó mondatai közül:

 

„A napjaink erkölcsi válságából születő, közös norma már megengedi a felelőtlenséget, a szakmai árulást, a politika tudományos igazolását, ál-igazságok szándékos terjesztését, akár a gonosztevőkkel történő azonosulást és piedesztálra emelésüket, ha sikeresnek bizonyulnak."

 

„Számtalan adóssága van a hazai szellemi elitnek: nemcsak Petőfi ügyében, hanem sok más területen, a széles körben módszeresen terjesztett hazugságok és mulasztások okán. „Jaj néktek !..." – hangzik feléjük a legkeményebb krisztusi ítélet az evangéliumból (Máté ev. 23.)…"

 

Alább közzétesszük Kiss Endre József beszédének teljes szövegét, amely a világhálón is megtekinthető, a rendezvényről készült felvétel 14:45 percétől kezdve.

 

 

 

 

 

AZ   ÍRÁSTUDÓK   FELELŐSSÉGE

 

 

1848. március 15-ének nemzeti ünnepét nehéz elképzelni Petőfi Sándor és az általa képviselt szellemiség nélkül. Nehezen találunk másvalakit, aki annyira azonosult nemzetének sorsával és szabadság-igényével, mint ő. S amikor a magyarság rendre elveszíti országát, hatalmát, régi dicsőségét, Petőfi szellemi örökségében mégis megmarad számára a szabadság és szerelem birodalma; a versei, mint a nemzeti reményeket éltető és védelmező, „rongyos vitézek"; az elrabolhatatlan büszke öntudat; a magyar élet végső igenlése. Ahogy a költőtársa mondja:       „Az ország elvétetett tőlünk. Elvétetett a hatalom És a dicsőség is elvétetett. Felbontatott és eltöröltetett Közöttünk minden földi kötelék. Térdig porban és övig hamuban Mi mégis a Te nemzeted maradtunk Petőfi nemzete! Mert megmaradtál Te! És benned megmaradt az ország És megmaradt a hatalom, S a dicsőség is, a mi dicsőségünk Most és mindörökké."

(Reményik Sándor: Petőfihez.)

 

A Nemzet Költője – mint tudjuk – nem volt megvesztegethető, s noha kiszolgáltatott volt, mint az ország szegény gyermekei, a küldetésétől nem idegeníthette el sem a nélkülözés, sem a gazdagodás lehetősége, sem az akkori hatalom kegye, sem az ő saját stílusánál divatosabbnak mondott irodalmi irányzatok csábítása. Mindvégig őszinte maradt : „Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh, előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka: bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek…" (Összes költeményei elé írt előszó, 1847.) Tántoríthatatlan volt abban a meggyőződésében, hogy az egyetemes szabadság – a világszabadság – egyedül a nemzeti szabadság kiteljesedésén keresztül érhető el, másképpen sohasem!

 

Ezért marad eszménye minden nemzedékben azoknak, akik a szabadság szerelmesei és ugyanezért próbálja a hatalom koronként kifogni a szelet ebből a vitorlából, fékezni a lendületét, visszametszeni az igényeit, elhallgatni a jogos követeléseit. A hatalom fél Petőfitől. A közvéleménynek ma is olyan képe van róla, amilyet lényegében az ateista diktatúrában alakítottak ki : ebbe nem fér bele a teljes Petőfi, csupán az elhalványított képe. Napjainkban is tartanak a szókimondásától, a mindig időszerű kritikájának a jogosságától, a hirdetett igazságától, a leleplezésétől, a szellemi és erkölcsi igényességétől, a lázítani képes, forradalmi radikalizmusától.

 

A nagy és kényes témák újraértelmezése általában nehezen megy és a hatalom támogatásával történik. Napjaink gyakorlatában az ideológiailag legjobban megfelelő Petőfi-képet a hatalom festeti meg, a szakma pedig biztosítja annak a látszatát, mintha tudományos eredmények pingálták volna éppen ilyenre. Ettől fogva a politikai döntés és az áltudományos kozmetikázás kapcsolata megbonthatatlan: - a közös cél érdekében mindig egymásra utaltak, egymást támogatják. Ez a gyakorlat azonban semmiképpen sem méltó a Nemzet Költőjével szemben.

 

Az emlékhelyek, múzeumok, emléktáblák, képek, szobrok, emlékjelek, a nevét viselő intézmények, szervezetek mind a Petőfi-kultusz helyi megnyilvánulásai. Ezek mellett, az elmúlt 165 évben, átlagosan 2-3 évtizedenként föllángolt a nemzet – legtöbbször elhallgatott – óhaja: adjunk végtisztességet legnagyobb költőnk földi maradványainak! Hiszen ha igaz, hogy annyi mindent köszönhetünk neki, akkor az is igaz, hogy törlesztenünk kell az irányában felhalmozódott adósságainkból.

 

A Magyarok Világszövetsége 2010-ben hirdette meg: „El kell temetnünk Petőfi Sándort!" Ez a program annak a meggyőződésnek adott hangot, hogy az 1990-es barguzini expedíció által feltárt és kalandos körülmények között elhozott maradványok kétséget kizáróan Petőfi Sándor földi maradványai. A hivatalos „szakma" ellenvéleményét pontról-pontra cáfolva, a MVSZ tavaly közzé tette kiáltványát: „A MTA a soros. A MTA-nak be kell bizonyítania, hogy Barguzinban nem Petőfi Sándor hamvait találták meg!" – címmel. A felhívás az illetékesek részéről visszhangtalan maradt, további dialógusra, vizsgálatokra sem kerülhetett sor. Letagadták, majd megtagadták Petőfi hajszálának rendelkezésre bocsájtását éppúgy, mint korábbi Petőfi-kutatók anyagainak hozzáférhetővé tételét. A hatalom nem támogatta a nemzet kegyeleti szándékának teljesítését, a Petőfi Sándornak tulajdonított maradványok megérdemelt eltemetését, hogy nyugodhasson végre hazai földben, s a végtisztességet hozzá illően adhassa meg a nemzete.

 

Valamikor a szakma mesterei, a hivatás emberei tudták, hogy felelősséggel tartoznak, mert szellemi vezetői a társadalomnak és az igazságért akkor is talpon kell maradniuk, ha egyre züllöttebb, romlottabb a környezetük; hogy meg kell őrizniük nyitottságukat, munkakedvüket, bátorságukat; növekedniük kell az alázatban. El kell viselniük, ha a szükségképpen radikális nézeteik miatt mellőzik őket, ha igazságaikat semmibe veszik, ha népszerűtlenek.

 

Petőfivel foglalkozó írástudók azonban – tisztelet a kevés kivételnek – nem mutattak nyitottságot arra, hogy foglalkozzanak a költő utóéletével, netán addigi megállapításaik korrigálásával, műveik átírásával. Inkább engedtek a hiúságnak, tekintélytiszteletnek, pénznek, előmenetelnek, kitüntetések ígéretének, mint a hivatásuk követelte igazság-keresésnek, s így eleget tettek a hatalom elvárásának. A napjaink erkölcsi válságából születő, közös norma már megengedi a felelőtlenséget, a szakmai árulást, a politika tudományos igazolását, ál-igazságok szándékos terjesztését, akár a gonosztevőkkel történő azonosulást és piedesztálra emelésüket, ha sikeresnek bizonyulnak. Így maradtak az írástudók körömszakadtig a saját kijegecesített hagyományaiknál, nem vállalva a további kutatást, az átértékelést, Petőfi utóéletének a teljes feltárását és az ő konformizmusuk az egyik akadálya annak, hogy a nemzet törleszthesse a több, mint másfél évszázados adósságát.

 

Számtalan adóssága van a hazai szellemi elitnek: nemcsak Petőfi ügyében, hanem sok más területen, a széles körben módszeresen terjesztett hazugságok és mulasztások okán. „Jaj néktek !..." – hangzik feléjük a legkeményebb krisztusi ítélet az evangéliumból (Máté ev. 23.) mert a külsőségekre adnak, de a valódi tartalom hiányzik; a hivatásukat nem teljesítik, akik pedig helyettük szeretnék megtenni, amit kell, azokat akadályozzák, megbélyegzik. A negyedszázados, hiábavaló próbálkozások után már csak Petőfi soraival kérdezhetjük:

 

„Nem féltek-e, hogy sírgödréből

Kikél a megbántott halott?

Hogy sírgödréből ide jő el,

S – hogy hallgassatok – csontkezével

Szorítja össze torkotok?"      

 

(Petőfi Sándor: Nagykárolyban. 1846.)

 

Budapest, 2014. március 15.                                                

Kiss  Endre  József

 

           

 

 

MVSZ Sajtószolgálat

8261/140317

 

Támogassa személyi jövedelemadójának 1%-val a Magyarok Világszövetségét!

 

„Az MVSZ legfőbb célja a magyar nemzet világméretű egységének megjelenítése, ezen belül a magyar önazonosság megőrzése és a nemzet épülése. Ennek megvalósítása érdekében szervezi működését." 

 

A Magyarok Világszövetsége egy pártok és kormányok fölötti nemzeti szervezet. A Magyarok Világszövetségét 1938-ban a Magyarok Világkongresszusa hívta életre saját, állandóan működő, ügyvivő testületeként. A Magyarok Világszövetsége minden magyarnak születő embert hozzá tartozónak tekint.

 

A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete.

 

A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát.

 

 

 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.