Emlékezés Mózes Árpádra


Kolozsváron eltemették Mózes Árpád evangélikus püspököt, aki 1956 után romániai börtönökben töltött nehéz éveket. 1990 után választották kolozsvári székhellyel püspökké, mely tisztséget 12 évig töltötte be. 1996-2001 között a Magyarok Világszövetsége erdélyi országos tanácsa azon Védnöki Testületének elnöke, melynek tagjai Csiha Kálmán református püspök, Czirják Árpád római katolikus érseki helynök, Szabó Árpád unitárius püspök, Tempfli József római katolikus püspök és Tőkés László református püspök voltak.
A Magyarok Világszövetsége Mátyás Attila, az MVSZ Etikai Bizottsága elnöke írásával búcsúzik, egykori nagyérdemű tisztségviselőjétől.


     

 In Memoriam  Mózes Árpád

 

A temetésen elhangzott méltatások és búcsúbeszédek híven jellemezték a közülünk elköltöző kiérdemesült püspök karakán jellemét. Jó volt hallani a szolgatárs püspök- és lelkésztestvérek elismerő beszédeit, a hivatalosságok iránta érzett tiszteletét, a közeli barátok szeretetének hangját. 

Az idő szorítása miatt sok jelenlevő gondolatai maradtak kimondatlanul. E sorok írója is az újság nyújtotta kommunikációs lehetőséggel él, hogy érzelmeinek és tiszteletének hangot adjon.

 

Mózes Árpád egyszerű szülők gyermekeként került a teológiára. Erős jellemével és vezetői képességeivel hamar kitűnik társai közül. Tanulmányait követően a kommunista rendszerrel meg nem alkuvó Argay György püspök titkáraként kezdi szolgálatát, majd Kolozsvár után Székelyzsomborra helyezik lelkésznek, ahol tisztességéért, gerinces magyarságáért, hűséges szolgálatáért a gyülekezet nagyon megkedvelte. A zsombori evangélikusság ragaszkodása, szeretete egész életére kihatott.

Börtönéveiben is hű marad elveihez, lélekben nem tudták megtörni, beteg vagy gyenge lelkésztársai helyett nem egyszer fölvállalta a fizikai munkát, kész volt sokszor saját élelemadagjáról is más javára lemondani, beteg társainak az őröktől gyógyszert keríteni. Kiss Béla lelkész, egykori fogolytársának vallomása szerint arra is készen állt, hogy a szabaduló foglyok között „ő seperhesse ki legutolsónak a szálláshelyet, mert akkor biztos abban, hogy mindenki megszabadult". 

Áldozatkészsége, nemes egyszerűsége, kendőzetlen becsületessége később püspökként is megmutatkozik. Alig iktatták be tisztségébe, a diákságot rögtön fölpártolta, ösztöndíjaikat megnöveltette, és anyagilag saját pénzéből is segítette a teológusokat. 

Már egyetemi éveim vége felé jártam, amikor egy alkalommal éltem az általa korábban fölajánlott személyes anyagi támogatással. Mosolyogva nyúlt be a zsebébe, és kivett két bankjegyet, ami több mint három havi ösztöndíjam volt akkoriban. Átnyújtotta, én pedig megköszöntem a nemes nagylelkűséget. A nagyobb meglepetés csak ezután következett. Kérte, hívjam oda ott lévő évfolyamtársaimat is, és amikor odajöttek, bár kérés nélkül, de ők is ugyanannyi adományban részesültek. Akkor megértettem, hogy ez az ember Isten és önmaga előtt is tisztességes akar lenni. 

Később, amikor első szolgálati helyemre, Kiskapusra készültem, a Püspök úr mint sok tapasztalattal rendelkező, idősebb szolgatárs, elmondott számomra olyan régebbi bizalmas eseményeket, amelyek szolgálatomra esetleg negatív hatással lehettek volna. Csak a gyülekezetbe érkezvén, hónapok múlva győződtem meg arról, hogy mennyire jól ismerte a helyzetet, az emberek karakterét és mekkora segítséget nyújtott nekem a békés lelki építkezésre. Szavai sokszor visszacsengtek fülembe, bizonyítékát szolgálván annak, hogy az, akiben megfogalmazódtak, szívén hordozza az Evangélikus Egyház sorsát. Látogatásai mindig örömmel töltötték el nemcsak a lelkészcsaládot, de a gyülekezeti tagokat is, hisz számtalanszor tapasztalták meg a nyitott segítőkészséget és az áldozatkész atyai érdeklődést.  Példás magatartása nemcsak a lelkészek, de gyülekezeti tagjaink előtt is nyilvánvaló volt.

Soha nem volt fennhéjázó vagy lenéző másokkal szemben, mindig nyitva állt az ajtaja, még ha bejelentetlenül is érkezett az ember. Ítéleteiben püspökként nem a nagyobb funkciót viselők pártját fogta, hanem föl merte akár egy kezdő lelkész igazát is vállalni. Az igaztalan, koholt vádak alapján eltöltött börtönévek igen érzékennyé tették az igazságtalansággal szemben. Nem volt gyors az elmarasztalásban, tudott mindenkinek elfogadható megoldásokat keresni és célját soha nem tévesztette szem elől.

Áldott emlékű Argay György püspökről mesélte néhai Deák Ödön egykori nagyváradi lelkész, hogy idős, legyengült korában, amikor már huzamosabb időt ágyban kényszerült eltölteni, néhány kollégája arra az elhatározásra jutott, hogy lemondását kérje. A szelíd szavakba öltöztetett válasz így hangzott: „én is arra gondoltam, már többször is, de most, hogy ti kéritek, még azért sem". Szelíd és jóindulatú volt, de nem szerette, ha kényszerhelyzetbe hozták. 

Egyházkerületünk kényszerű megalakulása óta (1921) Mózes Árpád az egyetlen püspök, aki életfogytiglanig megválasztott tisztségéről lemondva, önként vonult nyugalomba. A stafétabotot átadván remélte, hogy a fiatalabb generáció frissebb erővel, de ugyanolyan hűséggel és mennyei Gazdánk ügye iránti ugyanolyan elkötelezett lelkülettel végzi majd szolgálatát.

Püspöki szolgálatának 12 éve, az állam- és miniszterelnökök, illetve a diplomaták társasága sem tette elbizakodottá vagy nagyravágyóvá.

Nyugdíjas éveire nem építetett vagy vásárolt magának kényelmes, kacsalábon forgó várat, hanem egykori kis gyülekezetének üres parókiáját választotta. A lakhatóvá tétel költségeinek felét fölvállalván, kerültek vissza szeretett, hűséges nejével, Líviával oda, ahol korábban 19 boldog évet töltöttek.  A nagykárolyi lelkészlak egyszerűségében fogadták bel- és külföldi vendégeiket, illetve mindazokat, akik nem feledkeztek meg buzgó elöljárójukról, jótevőjükről.  Ha fölkérték, szívesen végzett szolgálatot, és szinte mindig hangot adott egyházunk és nemzetünk iránti elkötelezettségének.

A kitüntetések, amelyekben a Magyar Állam, illetve az '56-osok Szövetsége az elmúlt években részesítették, méltó elismerései annak a sok évtizedes következetes, példaértékű szolgálatnak, amit az evangélikusság és a magyarság érdekében végzett. Örvendett a kitüntetésnek, de azt szerette volna, ha ezek az elismerések a saját egyháza részéről jönnek.

Utolsó utazása azzal a céllal történt, hogy Budapestre vigye korrektúrára, majd kiadásra visszaemlékezéseit. Vallotta, hogy sokféle élettapasztalata, a fogság nehéz évei, a kommunizmus embertelenségeinek nyomai és a kollaboránsok okozta veszteségek, mind-mind olyan történések, amiket az utókornak is meg kell ismernie...

Mózes Árpád élete végéig fáradhatatlanul szolgálta mennyei Urát és minden cselekedetével azon fáradozott, hogy az Evangélikus Egyháznak és a magyar nemzetnek hasznára lehessen. Szorgalma, lelkiismeretes szolgálata, egyenes jelleme, lángoló hazafisága, bátor kiállása, önzetlen áldozatkészsége példaértékű a mai lelkészeknek, az evangélikusságnak és az egész magyarságnak.

Elköltözésével szegényebb lett nemcsak az Evangélikus Egyház, de a magyar nemzet is.

 

Emléke legyen áldott, jutalma pedig az örök élet! 

 

Mátyás Attila

nagyváradi evangélikus lelkipásztor,
az MVSZ Etikai Bizottságának elnöke

 

MVSZ Sajtószolgálat

7905/130527

 

 

 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.