XVI/XVII - 1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés- Gábor Ferenc írása

1919. április 19-én, Nagyszombaton a védtelenül maradt Fekete-Körös völgyi falvak magyar-irtás színhelyeivé változtak. A legnagyobb vérengzést Köröstárkány szenvedte el, mely vértanú-település nevét lassan megismeri a magyar nemzet. Ám a Körös túlsó partján fekvő Kisnyégerfalva szenvedéseit alig ismerjük.

 

A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak !!!

 

A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.

 

 

 

     

 

 

Mert magyar vagy!

1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés

 

 

XVI/XVII. rész

 

 

Így kezdték újra a nyégerfai magyarok az életet. Volt, aki elment megkeresni, amit elloptak tőle, megpróbált legalább annyit visszaszerezni, amivel pár hétig túlélhet. Olyan is volt, aki megtalált egyet s mást, nehezen visszakapott néhány holmit, de olyanok is voltak, akik merészségükért majdnem az életükkel fizettek.

Finyi Péter és Bojcu Mihály valakitől meghallották, hogy a házaikat a szomszéd falusiak rabolták ki. A család, a kétségbeesett asszonyok, a riadt gyerekek, a teljesen kifosztott ház látványa elkeseredett tettre sarkalta őket: egyik reggel elindultak, hogy megpróbáljanak valamit visszakérni, visszaszerezni a szomszéd faluból. Persze az utcán ácsingózók hamar felismerték őket, de ők mit sem törődtek a rájuk csúnyán néző emberekkel. Elszántan a községházig meg sem álltak. A jegyző volt csak egyedül odabent, így hát neki adták elő, miért jöttek. Az csak a vállait vonogatta szabadkozva, mint aki nem tud semmit, nem tehet semmiről. A két nyégerfai pedig egyre csak mondta a magáét: legalább az élelemből adnának vissza valamennyit, nehogy éhen haljon a család. Legalább pár szerszámot, edényt, ha van néhány jóravaló ember a faluban. A jegyző kiment és szólt az arra járóknak, mit is akar a két magyar. Jöttek is nemsokára, nem is néhányan, hanem jó sokan, alig fertályóra után ellepték az utcát a községháza előtt; fejszével, puskával felfegyverkezve követelték a jegyzőtől, hogy adja ki nekik a két nyégerfai magyart. Hiába próbálta a jegyző csitítgatni őket, hiába mondta már azt is, hogy nem kell már nekik semmi, csak menjenek haza, hagyják békén őket. Azok annyira felhergelték egymást, hogy kerek perec megmondták, addig el nem mennek, még agyon nem verik a két magyart. Erősködhetett a jegyző, hogy rendelet van, melyet neki be kell tartani és tartatni, hogy az ő területén senkinek semmi bántódása nem eshet, a dühös emberek csak nem tágítottak, egyre a magyarok halálát kívánva. Végül, amikor már látta a jegyző, hogy nem bír velük, abban egyeztek ki, hogy ő elkíséri a két magyart a falu végéig és addig senki a kezét rájuk nem teszi, addig nem eshet bántódásuk. A falu határán túl meg azt csinálnak, amit akarnak, de addig ötven lépés távolságra menjenek, és a falu határáig tartsák is be a távolságot. Ő ennyit tehet, többet nem, hogy a törvényt is betartsa és a falubeliek kívánságát is teljesítse.

Bement, elmondta a két nyégerfainak, miben egyezett meg a kintiekkel. Még szidta is őket, hogy ilyen bajt hoztak a fejére, ám ő azt mégis megígéri, hogy a falu határáig elkíséri őket. Látva, hogy nagy bajba kerültek, Finyi Péternek támadt az a gondolata, hogy csak addig várjon a jegyző, amíg levetik a bocskoraikat, mert ha futásra kerül a sor, ne akadályozza őket a bocskor. Úgy is tettek; a kapcákat a gölöbükbe gyűrték, a bocskorokat a kezükbe fogták, és a szíjat rátekerték a karjukra. Ha megússzák élve, mezítláb nem járhatnak, hiszen egy darab lábbelit sem találtak otthon, azokat is mind ellopták. Elsőre a jegyző ment ki és elküldte az embereket. Hogy azok valamelyest eltávolodtak, szólt a két magyarnak és elindultak. A magyarok elöl, a jegyző közvetlen utánuk, hátrább pedig a fenyegetően ordibáló szitkozódók. Ahogy értek a falu vége felé, egyre jobban hadonásztak puskáikkal és mind közelebb nyomultak. Látta Péter és Mihály is a szeme sarkából, hogy egyre közelednek. Gyorsan, sebes szóval megbeszélték, hogy itt az ideje eliramodni, de cikk-cakkban fussanak, hátha nem találják el őket az utánuk lövők. Hirtelen neki is iramodtak, és sikerült is meglepni az őket követőket, mert azok még arra is kellett vigyázzanak, nehogy az út közepén ragadt jegyzőt találják el. Mire igazán észbe kaptak volna és a jegyző is elugrott a puskacsövek elől, addigra a két magyar már jócska távolságot nyert, hiába lőttek utánuk, mert egyikőjüket sem találták el. A falu szélén futott az országút, azon túl meg a vasúti töltés. A még jó lábú, két fiatal magyar hamar túlszaladt az országúton és a töltést is átugorva, melléfordulva rohantak vissza a falujuk irányába, gondolatban hálát adva Istennek, hogy legalább az életüket meg tudták menteni…

Kevesen és keveset tudtak megtalálni, megkapni elrabolt javaikból. Napokig bútorokkal, ruhákkal megrakott szekerek indultak éjnek idején, vagy még sötét hajnalban Várad irányába, ahol pénzzé tették a kirabolt magyarok dolgait, holmijait.

 

 

Abban az évben úgy boldogult mindenki, ahogyan tudott; megkerült tehenet fogott össze ökörrel, kölcsönbe vásárolt jószágokkal. Apát, bátyát pótoló, hamar felnőtté váló fiatalok vetették vállukat a munkának. Idejekorán felcseperedő gyerekek léptek a meggyilkoltak helyébe, nem hagyva parlagon, megmunkálatlan az életet adó földet.

Nem sok idő, csak pár év múlva a nyégerfai emberek, asszonyok a tárkányiak mellett újra ott voltak a vásárban, a piacon. Újra az övék lett a legszebb portéka, a legszebb áru. Magyar pénz, román pénz egyre ment, a földvásárlásnak csak a második világháború és az azt követő kommunizmus, kollektivizálás vetett véget.

 

                                                                                       

 (folytatjuk)

 

 

Gábor Ferenc

Köröstárkány, 2013. március

 

 

MVSZ Sajtószolgálat

7831/130328

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.