XIV/XVII - 1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés- Gábor Ferenc írása


1919. április 19-én, Nagyszombaton a védtelenül maradt Fekete-Körös völgyi falvak magyar-irtás színhelyeivé változtak. A legnagyobb vérengzést Köröstárkány szenvedte el, mely vértanú-település nevét lassan megismeri a magyar nemzet. Ám a Körös túlsó partján fekvő Kisnyégerfalva szenvedéseit alig ismerjük.

 

A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak !!!

 

A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.

 

 

 

     

 

 

Mert magyar vagy!

1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés

 

 

XIV/XVII. rész

 

 

Finyi Péterre már az utolsók között került sor, de az ő ideje is eljött. Durva kezek ragadták meg és állították a malom árkának háttal. Behunyt szemmel, hangtalanul imádkozva várta a halált hozó golyókat. Imádkozott… nem magáért, hanem a feleségéért, négy gyerekéért. Legalább őket tartsa meg az Isten, ha neki meg is kell halnia. Hallotta, amikor eldördültek a fegyverek, érezte, hogy melegség önti el a fejét és valami láthatatlan erő a földön fekvő társai mellé dobja. Érezte, hogy a feje úgy sajog, mintha karóval, vagy kővel kapott volna ütést. Elesett a többi mellé. Várta, hogy meghaljon, de a halál még váratta. Hallotta a következő sortüzet is, érezte, hogy egy élettelen test esik rá, még fájt is, ahogy a lábára zuhant. Majdnem elordította magát a fájdalomtól, amikor a halott test teljes súlyával reáesett.

Ha fáj a lábam, ha még hallok és látok is, ha kinyitom a szemem, eszmélt rá; akkor nem vagyok meghallva. Lassan, észrevétlenül megmozgatta a fejét. Sajgott, nyilallt, de összeszorította a fogait, hogy ne árulja el magát. Hátha nem veszik észre, hogy még él, hátha élve marad, hátha túléli. Feküdt mozdulatlanul, abban bízva, hogy mégis túléli.

Egyszer, egy idő után végeszakadt a lövöldözésnek, hallotta, amint a román tiszt parancsot ad a katonáknak a sorakozásra. Már kezdte remélni, hogy megmenekült. Csakhogy alig mentek el a katonák, máris sáros, piszkos bocskorok közeledtek. Széjjelcibálták a halottakat, leszedték egyiket a másikról.  Érezte, mint ráncigálják, cibálják le róla a kuzsókot. Behunyt szemmel halottnak tetetve magát, tűrte. Az egyik román észrevehetett valamit, mert odaszólt a társának: te, ez nem hiszem, hogy meg van halva. Hagyjad, ismerem, nem volt rossz ember, mondta amaz. Gyere, siessünk a többiek után. Békén hagyták, hamar továbbálltak, más aztán nem nyúlt hozzá. Úgy zakatolt a szíve egész idő alatt, hogy majd kiugrott a melléből, de teljes erejéből megpróbált halottnak tűnni. Tudta, még sok ideig kell helyben maradjon. Érezte, hogy megfagynak a lábai, a kezei megmerevednek, de várt, egyre csak várt. A bámészkodók, a hullafosztogatók már több ideje elmentek, de ő nem mert felállni. Élni akart, ha már nem ölték meg a golyók, nem okozza saját maga halálát. Látta délelőtt a falut, a környéket elözönlő katonákat, a fegyveres rablásra vágyó civileket, és nem akarta, hogy útjukba kerüljön, még véletlenül sem. Elhatározta, hogy megvárja a sötétedést, bármi is történik addig. Csak sötétben lehet biztos a dolgában. Csak bírja ki, meg ne fagyjon addig. Egy idő után annyira elkezdett fájni a feje is, hogy azt hitte, menten széjjelreped, de veszteg maradt, várt, csak várt mozdulatlanul.

Nehezen, de csak elkezdett szürkülni, hamarabban, mint máskor. A mocskos, sötét fellegek lassan mindent betakartak. Hallotta a nagy zsivajt a falu felől, tudta, hogy arra nem mehet. Biztos volt benne, mi folyik a faluban és Tárkányban is. Csak egy irány maradt a menekülésre: a malom árkában lefele, Belényes irányába. Megemelte lassan a fejét és széjjelnézett. Sehol semmi mozgás a közelben. Négykézlábra ereszkedett, és mászva, kúszva, pár méter után már a megduzzadt malomárokban volt. Sodortatta magát a vízzel lefele, a város irányába. Meglehetősen messze a falutól, mielőtt még a Kerezsbe ömlött a malomárok vize, kikászpálódott belőle. Kezét a mind jobban fájó fejére fogva, a város irányába kezdett futni. Jól ismerte az utat, hiszen sokszor megtette már, hol szekérrel, hol meg gyalog. Vizes, latyakos ruhái mázsás súlyként húzták volna le a földre, de ő egyre csak futott, hogy meg ne fagyjon vizes ruháiban. Néhol megcsúszva a latyakos, sáros földön, néhol bukdácsolva, de valahogy elérte a város szélét. A vasúti töltés szélén megállt. Tanakodott, gondolkodott magában, mit csináljon, merre menjen? Lépjen rá a vasútra és Fenes irányába meneküljön tovább, vagy mind jobban sajgó, fájó fejével inkább próbáljon meg bemenni a vasút mellett, tőle pár méterre lévő belényesi kórházba? A kórházat választotta. Lesz, ami lesz alapon. Ismerte az orvosokat is, azok biztos nem hagyták el a kórházat. Ha Fenesre menekül, ki tudja, mi lesz vele. A kórházban, ha gondját viselik jó, ha meg nem, hát továbbmegy.

Szerencséje volt, a kórházban jó kezekbe került, ott nem kereste senki, pár nap múlva sebesülten, de élve került haza. 

                                                                                          

 (folytatjuk)

 

Gábor Ferenc

Köröstárkány, 2013. március

 

 

MVSZ Sajtószolgálat

7828/130326

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.