Petőfiért! - Vele könnyebb lesz a győzelem - Az MVSZ Március 15-i megemlékezése

Csütörtökön, Március 15. előestéjén a Magyarok Világszövetsége az MVSZ székháza mellett, az Astoriánál tartotta megemlékezését. A Himnusz és a Székely Himnusz éneklésével kezdődött rendezvényen, amelyet Gyetvay György Gergely, az MVSZ Fővárosi Szervezetének elnöke moderált, jelen volt Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke is. A Nemzeti dalt, Nemeczky László, a Fővárosi Szervezet elnökségi tagja, Petőfinek Rákóczi című versét pedig Kovács Hunor Bendegúz, a nagykovácsi általános iskola 11 éves tanulója szavalta. A vezérszónok Fuksz Sándor elnökhelyettes volt, akinek emlékezetes beszédét lennebb teljes egészében közzétesszük.

A Szózat eléneklése után a Oláh István térségi elnök vezetésével megkoszorúzták az Astoria első emeletén elhelyezett Petőfi-emléktáblát, mely ezt az üzenetet hordozza: „Ezen a helyen állott az a ház melynek második emeletén lakott PETŐFI SÁNDOR. Itt írta a János Vitézt. Az emléktáblát a költő születésének 100-ik évfordulóján Budapest város közössége állíttatta."

A megemlékezés keretében bocsátották útjára az Élt Szibériában – Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett c. füzetet, amely meggyőzően bizonyítja, hogy a költő hadifogolyként Szibériába került. Hamvait már 24 évvel ezelőtt feltárta a Morvai Ferenc vezette expedíció, ám a magyar állam, ezt mindmáig nem hajlandó sem tudomásul venni, sem megcáfolni – bűnös mulasztást követve ezzel el.

 

Fuksz Sándor ünnepi beszéde:

Petőfiért!

 

A csillagokat nem azért teremtette az Isten, hogy meleg legyen a szobában, vagy bőséges lakoma borítsa az asztalt. Nem a csillagok melegítik a vizeket, nem általuk válik áldott anyaggá az élő szervezet, nem ők nevelik a csirát, szökkentik szárba a gabonát, nem a csillagok simogatják tavaszi sugarukkal a szerelemre készülő fiatal szíveket.

A csillagok ragyognak! Titkok őrzői, üzenői és megfejtői ők. Jövendölést lehet belőlük olvasni, évmilliók állandóságát és az örök változást kötik egy villanásba, és mutatják az utat, amelyen haladnunk kellene és érdemes.

De milyen nehéz hinni ennek az örökösen múló ragyogásnak. Éppen a minden reggel felragyogó nap, a mindennapok realitása kérdőjelezi meg bennünk a hitet: hogy vajon igazak-e az üzenetek onnan a galaxisok távolából, lehet-e hinni a nap-nap után elhalványuló égi tüneményeknek?

És igen! És mégis!

Rájuk kell figyelnünk, mert ők az igazítók! Ők igazítanak el – nemcsak abban, hogy mikor kerüljön a mag a földbe, melyik napon menjen ki a legelőre a jószág. Ők jeleznek, hogy mikor szenteljünk kenyeret és koronázzunk királyt.

Talán megmagyarázhatatlan, de ahogy mi az övék, az életünk részei ők. Sok ezer és milliónyi fényévre tőlünk és egymástól pontos tükrei és iránytűi az életünknek.

Jöttek és jönnek új tudományok és rendszerek – a mindentudás büszke gőgjével és racionalitásával, beépülnek az életünkbe, segítenek és tanítanak, elkopnak vagy hamisnak bizonyulnak – de a csillagok már évezredek óta teszik rendületlenül ugyanazt: az örök isteni igazságot sugározzák felénk.

Ilyen csillag, egy a legfényesebbek közül: Petőfi Sándor.

Az, hogy közénk, magyarok közé született, véletlen nem lehet, és annak is így kellett történnie, hogy most itt vagyunk. Tetemre hívva, és hívón!

Hiába várjuk Vele, (idestova) már több mint másfél százada a szabadság dicső ünnepét, amely az Ő háborgó lelkét is megbékítené. Hiába mondják, hogy már itt van! Az általa is felismert hamis próféták jelszavas zászlósuhogtatásai sem engedik feledtetni a gyalázatot: országunk szétrabolva, a maradék megrabolva, és nemzetünk egyre fogy.

Szembefordultunk az élet törvényeivel, hatalmat nyernek rajtunk az egykor védelmet kereső népek, elhagytuk Istenünket, vezetőink, papjaink – tisztelet kivétellel – idegen szolgálatban árulják a hazát.

De érdemel-e mást a nép, mely megtagadja szent fiának jogát a temetésre?

A büntetés rajtunk: megérdemelt.

Hol vétettünk, és mit kell tennünk?

Kezdjük a mulasztások egyik legnagyobbikán a rendezést!

Itt és most, március 15. előestéjén nem lehet fontosabb az elhatározásnál: El fogjuk temetni Petőfi Sándort! Nem hagyhatjuk temetetlenül, dobozokba zárva csontjait!

De kutatnunk kell azt is, hogy hogyan, miért történhetett, és történhetett meg a szégyen? Meddig és miért kerüljük vádló tekintetét, mi a bűne Petőfi Sándornak? Talán valamilyen folt van a legtisztább magyar becsületén?

Nem! Kevés a hozzá fogható erkölcsi mérce a történelmünkben.

Talán a hősi halált hiányoljuk ott a fehéregyházi csatatéren? De hát elesett a harc mezején! Nem élt a Bem által elrendelt biztonsággal, érezte a veszélyt, mégis az utolsók között látták Őt a vesztett ütközet helyén.

Vagy azt nem lehet megbocsájtani, hogy nem állt be a halál a gyilkos fegyver nyomán? Hogy az isteni akarat – mert az volt – hagyta még élni? Hogy célja volt Vele a Teremtőnek?

A nemzet bénult gyávaságának jele: még csak megismerni sem akarjuk azt a Golgotát, amit érettünk is kellett végigjárnia.

Igen! Feltámadottként is nemezték azt a titokzatos Petrovicsot Barguzinban.

Hiába érkeztek hírek és üzenetek is a hazába, a hatalom nem ismert kegyelmet: több ezer honvédnek kellett a szibériai sírba szállni – örökre elfeledve?

Minden megvetést megérdemel a nemzet, mely mártírjait ily módon megalázza!

De miért? Miből, honnan ered, miből táplálkozik ez a máig kísértő makacs elutasítás?

Csak nem abból az eszméből és igazságból, amit egész élete, életműve hordoz? – És sugározna ma is, ha ismernénk, taníthatnánk gyermekeinknek, unokáinknak?

Nemcsak a hazai sírtól, végső nyughelytől fosztották meg Petőfi Sándort, de költészetét, életét, példamutatását is próbálják elhallgatni, lesilányítani a hétszer gyávák!

És hogy miért? Hát ezért! Ami van!

Petőfi nélkül könnyebb volt eladni az országot, megbecsteleníteni nemzetünk dicső múltját, világgá, börtönbe és katakombákba űzni a szabadulni akaró szellemet.

Az Ő vádló tekintete nélkül nyugodtabban dőlünk hátra – ha van minek –, a verseiből csattogó igazságok híján hamarabb csillapul a vágy: hogy tenni a jóért, harcolni kell és érdemes.

Petőfi nélkül gyorsabb és fájdalommentes a halál, de Vele könnyebb lesz a győzelem.

Adja Isten, hogy mihamarabb így legyen!


2013. március 14.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MVSZ Sajtószolgálat

7810/13034

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.