A WILHELM GÜSTLOFF ELSÜLLYESZTÉSE

1945 január 30. - Emlékezzünk ! A világ legnagyobb hajó katasztrófája. A
"Wilhelm Gustloff" elsüllyesztése

Sokan a cím állítására bizonyosan felkapják a fejüket. A
világ legnagyobb hajó katasztrófája és "Wilhelm Gustloff"?
Szinte mindenkinek, aki a "hivatalos történetírás" mûveit
olvassa, annak a világ legnagyobb hajó katasztrófájaként rögtön a
"Titanic" története jut az eszébe. Igen, ezt a hajókatasztrófát már
valóban rengetegszer feldolgozták, csak filmbõl ez idáig négy készült
a történetbõl. A "Titanic" elsüllyedésekor 1517 ember veszett oda. Ez
valóban nagyon nagy szám, de én most egy olyan tragédiáról szeretnék
egy képet felvázolni, amelyben szerény becslések szerint is, az
áldozatok száma 6000 és 9000 fõ közé tehetõ! Ráadásul a döntõ
többségük nõ és gyermek volt.

Történetünk jóval a második világháború elõtt kezdõdik.
Az 1929-es nagy pénzügyi világválság után, Németországban
jelentõs változások történtek. 1933-ban Adolf Hitler került a német
kancellári székbe, és az ország irányítását a Nemzeti Szocialista
Német Munkáspárt vette át.
Történetünk szempontjából a hatalmat gyakorlók új intézkedései
közül az alábbiak bírnak jelentõséggel: bevezették a világon elõször a
40 órás munkahetet, a túlórapénzt és a fizetett ünnepeket. Korábban a
fizetett szabadság általában nem haladta meg a 4-5 napot, vagy
egyáltalán nem létezett. Most viszont a munkásoknak évi 18 nap állt
rendelkezésükre.
A több szabad idõvel, a munkanélküliség felszámolásával, a
nagyobb jövedelmekkel párhuzamosan, megnõtt az igény a kulturált
nyaralások iránt is. Mindezek miatt létrehozták a "Kraft durch Freude"
mozgalmat, mely állami támogatással anyagilag elérhetõ nyaralási
lehetõséget biztosított a munkásoknak. Ez a szervezet a német
"Arbeitsfront"- hoz tartozott.

Az ilyen nyaralásoknak köszönhetõen, munkások százezrei tudtak
szabadságuk ideje alatt szervezett szárazföldi, és tengeri utazásokon
részt venni. A német munkások a következõ néhány év alatt összesen
akkora utat jártak be, mintha a földet az egyenlítõnél 54-szer
megkerülték volna! Az állami támogatásoknak köszönhetõen ezen utazások
szinte mindenki számára elérhetõvé váltak.
Az utak lebonyolításához külön tengeri flottát építettek, és
ennek a flottának volt egyik legnagyobb luxus gõzõse a "Wilhelm
Gustloff".
A 208,5 méter hosszú, 23,5 méter széles és 25 484 bruttó
regiszter tonnás hajó a maga idejében a világ egyik legnagyobb luxus
gõzösének számított. Az 1463 fõnyi utas kényelmét a hajón 417 fõs
személyzet biztosította.
A hajót illetõ névadás kapcsán, elõször az "Adolf Hitler"
elnevezés merült fel, de mivel az avatás elõtt nem sokkal vesztette
életét a nemzeti szocialista párt mártírjának tekintett Wilhelm
Gustloff, így végül a hajót az õ neve után keresztelték el.

Wilhelm Gustloff (1895-1936 <tel:%281895-1936>) egyébiránt az
NSDAP egyik külföldi - svájci - szervezetének volt a vezetõje, akit 1936. február
4-én lõtt agyon egy merényletben egy David Frankfurter nevû
orvostanhallgató.
A hajót 1937. május 5-én bocsátották egy nagy ünnepség
keretében vízre, az avatási ceremóniát elvégzésére Wilhelm Gustloff
özvegyét kérték fel.
A hajó vízrebocsátásától kezdve szállította a német
munkásokat, luxus körülmények között, elsõsorban norvégiai és
svédországi hajókirándulásokra.
Ezeken a kiránduló hajókon nem voltak különbözõ osztály
besorolások, minden kabin azonos luxussal volt felszerelve.

A "Wilhelm Gustloff" elsõ, ettõl eltérõ, katonai célú
bevetésére a spanyol polgárháború végén került sor. Ekkor a hajó a
Condor Légió katonáit szállította haza, Németországba.
1939. szeptember 20-án átadták a hajót a haditengerészetnek,
ahol mint kórházhajót vették állományba. Ekkor a hátsó fedélzetre
könnyû légvédelmi ágyúkat szereltek fel és a hajótestet átfestették
szürkére.
1940. november 20-ával kezdõdõen már Gdynia kikötõjében
állomásozott, egy tengeralattjáró alakulat lakóhajójaként.

1944. októberében a harcok már német földön dúltak. Az egyik
elsõ falu, amelyet a szovjet csapatok elfoglaltak Nemersdorf volt
Kelet-Poroszországban. A vörösök a férfiakat és fiatal fiúkat rögtön
agyonlõtték, de nem kímélték az egészen kicsiny gyermekeket sem. A
nõkre még ennél is borzalmasabb sors várt. Õket elõbb megerõszakolták
Sztálinnak a németek ellen felhergelt katonái, majd ezt követõen
brutális kegyetlenséggel végeztek velük is.
A Vörös Hadsereg katonáit szándékosan hergelték, uszították,
fanatizálták a német lakosság ellen elkövetendõ rémtettekre.

Ilja Ehrenburg
Ilja Ehrenburg, Sztálin, õrült, németgyûlölõ propagandistája
az "Öljetek" címû röplapján uszította a katonákat a kegyetlen
gyilkosságokra:
"Öljetek! Dicsõ szovjet harcosok, öljetek! A németek nem
emberi lények. Az a szó, hogy "német" a mai naptól legyen a legnagyobb
szitokszó, amit a szátokra vesztek. Ölnöd kell, és ha nem öltél meg
legalább egy németet a mai nap, akkor ez a napod kárba veszett! Ha nem
tudod õket golyóval kivégezni, akkor a bajonettel szúrd agyon õket.
Ha csendes körülötted a front, és amíg várod, hogy ismét harcba
indulj, ezalatt az idõ alatt is keress németet, akit megölhetsz.
Öljetek, mert nincs annál nagyobb élvezet, mint amikor a halomba szórt
német hullákat ugorjátok át! Ne a napokat, ne a kilométereket
számoljátok, hanem öljetek és öljetek! A megölt németeket számoljátok
az elfoglalt városok helyett. Öld a németet, ez a nagyanyád kérése!
Öld a németet, ezért imádkozik az anyád! Öljetek, ezt kéri tõletek a
gyereketek! Öld a németet, ezt kéri hangosan kiabálva tõled a szovjet
haza! Ne hibázz, ne adj kegyelmet, ölj! Dicsõ szovjet harcosok,
öljetek!"

Ezek után nem csoda, ha sokan közülük szinte hõstettnek
tekintették a gyilkosságokat. Amikor a német csapatoknak sikerült a
falut visszafoglalniuk, borzalmas látvány tárult szemük elé. Az
oroszok nemcsak a civil lakosságot irtották ki, hanem közel ötven,
velük elméletileg szövetséges francia hadifoglyot is lemészároltak.
A német lakosság értesült a borzalmakról és elindult a
menekültek áradata a kikötõk felé. A civilek evakuálását biztosítandó
Dönitz admirális elrendelte a "Hannibál-hadmûvelet" végrehajtását.
Ennek keretében, 1945. januárjától kezdõdõen a több milliónyi német,
és nem német menekült elszállításában 672 kereskedelmi, utasszállító
és iskolahajó vett részt, jónéhány más egység mellett.
Kézen fekvõ volt, hogy a Gdynia kikötõjében állomásozó
"Wilhelm Gustloff" is csatlakozik a flotta menekítõ akciójához.

1945 január végét írták. A Vörös Hadsereg elõl menekülõk
folyamatosan érkeztek a kikötõbe. Friedrich Petersen kapitány
megkezdte a menekülõk felvételét a hajójára. Elsõként, egy
teherautónyi civilt hajóztak be. Másnap a helyi kórházból érkeztek
várandós anyák a hajóra. Részükre külön szülészeti részleget
alakítottak ki a hajón.
Majd egy komplett kórházi részleg érkezett, valamint nagyszámú
szárazföldi mentõszolgálatos. A sebesült katonák mankóikon
vánszorogtak fel a hajóhídon, a súlyosabb sérülteket, pedig
hordágyakon szállították. Ekkora már több mint 4000 ember zsúfolódott
össze a hajón.
Petersen kapitány engedélyt kért az indulásra, de azt nem kapta
meg.
A következõ napon helyi kormányhivatalnokok és családtagjaik
érkeztek, illetve újabb vonatszállítmányok hozták a kiéhezett,
összefagyott menekülteket.
Az SS emberei vigyáztak arra, hogy csak gyerekek, asszonyok és
sebesültek kerüljenek fel a hajókra. A harcképes férfiaknak ott
kellett maradniuk, vállalva a további harcot. Számukra nem volt hely a
hajón.
Az eredetileg kétszemélyes kabinokban, immáron legalább
tizenhárman zsúfolódtak össze.
Újabb két nap telt el, és a hajó, indulásra készen várta a
parancsot, de az csak nem érkezett meg.
Petersen kapitány folyamatosan kérte az illetékesektõl az
engedélyt a kifutásra, de azt a választ kapta, hogy a hajót
maximálisan fel kell tölteni menekültekkel.
A napok teltek, a menekültek folyamatosan érkeztek
legyengülve, átfagyva. Sok esetben az anyák a karjukon hozták
megfagyott gyermekeiket.
A hajón már áldatlan állapotok uralkodtak. Mindenütt emberek
feküdtek, a folyosókon szinte már lépni sem lehetett. Az egész hajót
az emberi szenny, vizelet, és a sebesültek bûze töltötte meg.
Már a legénységi kabinokban is menekülteket kellett
elhelyezni, így a legénység kiszorult szállásáról, és a fedélzeten, a
hidegben próbált pihenni. Nagy volt a rendetlenség, a káosz. A
hangosbeszélõn állandóan elveszett gyerekeket kerestettek.

1945. január 30-án délelõtt 10 órakor Petersen kapitány végre
megkapta az indulásra vonatkozó parancsot. Ebben az utolsó pillanatban
érkezett még a hajóra 373 Marinehelferin, haditengerészeti
szolgálatban álló nõi kisegítõ növér. Õk már csak a fedélzeti uszoda
medencéjében találtak helyet maguknak. Rajtuk kívül "befutott" még egy
918 fõs tengeralattjáró kadétokból álló csoport is. Immáron több mint
9000 ember volt már a hajón!
Ennyi ember számára már rég nem volt elegendõ mentõcsónak a
hajón, így szereztek még felfújható csónakokat és mentõmellényt,
lehetõség szerint mindenkinek.
A "Wilhelm Gustloff" végül 12 óra 20 perckor futott ki, de a
kikötõ bejáratnál még kisebb hajók állták útját, így újabb
menekülteket kényszerültek felvenni. Õket már nem is számolták.
Céljuk Swinemünde volt. Petersen kapitány nem nagyon számított
ellenséges támadásra, mivel az "Admiral Hipper" nehézcirkáló és kísérõ
torpedórombolói a közelben tartózkodtak.
A kaptány azt is tudta, hogy az elmúlt öt napban Riga
térségébõl egy kis hajóraj sértetlenül menekített ki több mint 62 000
embert.
Petersen két út között választhatott. Vagy a part mellett
hajózik, ahol az aknák jelenthetnek veszélyt, vagy kifut a nyílt
tengerre, és ott próbálja meg az erõsen túlterhelt hajót biztonságba
kormányozni. Petersen kapitány ez utóbbit választotta.

Este nyolc óra körül a "Wilhelm Gustloff" hóviharba került, a
tenger erõsen hullámzott és a látótávolság is a minimumra csökkent. Az
erõsen túlterhel hajó csak nagyon lassan tudott haladni. Mindezek
ellenére, az utasok jól viselték a megpróbáltatásokat. Amikor a
kapitány rádión arról értesült, hogy egy német aknamentesítõ konvoj
közeledik, felkapcsoltatta a hajó piros-zöld navigációs fényeit, hogy
elkerülje a velük való ütközést. Ezzel, az éjszakai sötétségben nagyon
könnyen, távolról is észlelhetõvé tette a hajót.
Ugyanezen az estén az orosz S-13-as jelû tengeralattjáró éppen
ebben a térségben portyázott.
Parancsnokának, Alexander Ivanovics Marinyeszko-nak - aki nem
éppen tartozott a flotta "legelitebb" tisztjei közé - jelentették,
hogy egy hajót észleltek nem messze tõlük.
Az S-13-as búvárhajó 700 méterre közelítette meg a "Wilhelm
Gustloff" -ot.

Este 21 óra volt, amikor becsapódott a hajó orrába, a vízvonal
alatt az orosz tengeralattjáró elsõ torpedója. A pánik leírhatatlan
volt.
De ekkor még úgy látszott, hogy a hajó folytatni tudja útját,
egy biztonságos kikötõ felé. A kapitány és a legénység igyekezett
megnyugtatni az utasokat. Ekkor csapódott be a második torpedó. Ez a
hajó fedélzetén robbant éppen az uszodánál. Az itt lévõ
Marinehelferinek közül csak ketten tudtak megmenekülni.
Hamarosan újabb detonáció hallatszott, a harmadik torpedóé,
amely a gépházat találta el. Ez megpecsételte a hajó sorsát.
A tengeralattjáró ugyan kilõtt még egy negyedik torpedót is az
oldalára dõlt hajóra, de az célt tévesztett.
Ekkor Petersen kapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására.
A sebesült katonáknak esélyük sem volt a megmenekülésre. A jegesedés
miatt a hajó mentõcsónakjainak csörlõje befagyott, mínusz 15-20 fok
Celsius körül járt a hõmérõ mutatója. Az utasok és a személyzet
baltákkal és késekkel próbálta kiszabadítani a csónakokat. Sok csónak
egyszerûen leesett a fedélzetrõl a kapkodás és a pánik miatt. Nagy
volt a tülekedés a mentõcsónakok körül, az emberek sokszor egymást
akadályozták a munkában. A személyzet fegyverrel próbálta fent tartani
a rendet, de kevés sikerrel. Nagy pánikot okozott az is, amikor
észrevették, hogy a mentõcsónakoknak nincsenek evezõi.
A jég fogságából kiszabadított mentõcsónakokat sorjában
eresztették vízre. Több annyira zsúfolt volt, hogy az emberek kiestek
belõle, mire azok vizet értek.
Kis idõ múlva a hajó egyre jobban megdõlt. Olyannyira, hogy
nagyon sokan egyszerûen lecsúsztak a jeges fedélzetrõl a 2 fokos
tengerbe. Csontok törése és emberek üvöltése hallatszott. A túlélõket
a mai napig elkíséri ez a hang, amelyet elmondásuk szerint "sohasem
lehet elfeledni". A vízben a túlélésre szinte alig volt esély. Akinek
nem jutott hely a csónakokban, azok megpróbáltak a víz felszínén
maradni. A "Wilhelm Gustloff" az elsõ becsapódástól számítva jó 70
percig volt még a felszínen, majd 22 óra 15 perc körül egy nagy
robbanás kíséretében elmerült. A merülés közben a hajó lámpái
felgyulladtak, mivel a vészáramfejlesztõ elkezdett mûködni. A tenger
itt viszonylag sekély volt, nem támadt nagy örvény utána.
Este 9 órakor kezdte a hajó rádiósa az S. O. S jeleket
továbbítani a következõ szöveggel:"A "Wilhelm Gustloff" -ot háromszor
megtorpedózták - 6000 fõ van a fedélzeten" Sajnos ennél lényegesen
többen voltak. Kijelenthetõ, majdnem dupla annyian, mintegy 10.500
ember.

20 perccel azt követõen, hogy a hajó elmerült, érkezett meg
elsõként az "Admiral Hipper" cirkáló. A még életben lévõk boldogan
kiabáltak, de a cirkáló olyan nagy volt, hogy nem tudott a zsúfolt
mentõcsónakok közé menni anélkül, hogy fel ne borította volna azokat.
A nagy hideg miatt, a vízben mentõ mellényel lebegõ utasok
nagy része ekkorra már halott volt.
Aztán jöttek tovább a mentõhajók. "Löwe" TZ-12, mely 272
túlélõt vett a fedélzetére, TZ-36 torpedóromboló, a "Gotenland", a
"Göttingen", mely már csak 22 túlélõt vett fel, és a VP-1703 futárhajó
mely az utolsó túlélõt vette fel reggel 5 óra 15 perckor.
Az egyik mentõcsónakban, halott felnõttek és gyerekek alatt
találtak egy 15 hónapos még élõ kisfiút.
Az egyik megmentett állapotos nõ, nem sokkal megmenekülése
után hozta világra egészséges gyermekét az egyik mentõhajón.
Összesen 1239 túlélõje volt a katasztrófának. Hatszor annyian
haltak meg, mint a "Titanic" balesetében.

Marinyeszko kapitány tíz nappal késõbb elsüllyesztette a
"General von Stauben" kórházhajót is. Itt az 5 000 menekültbõl
kevesebb, mint 600 élte túl a katasztrófát. Itt is többen haltak meg,
mint a "Titanic" esetében.
Marinyeszko, 27 évvel a halála után a Szovjetunió szétesése
elõtt közvetlenül, 1990-ben (!) kapta meg a legmagasabb kitüntetést, a
"Szovjetunió hõse" címet.
Alexander Ivanovics Marinyeszko kapitány lelkét több mint 14
000 ártatlan civil menekült, - csecsemõk, gyermekek és nõk - és
sebesült katona halála terheli.
1945. április 16-án az orosz hadiflotta elsüllyesztette a
"Goya" utasszállítót, fedélzetén 6 220 utassal, melybõl csak 165 fõ
élte túl a katasztrófát.
A "Wilhelm Gustloff" elsüllyesztését kezdettõl fogva mély
hallgatás övezte. Az oroszok sem igazán akartak hencegni a több ezer
ártatlan civil halálával. Késõbb pedig ez is, mint sok minden más,
tabu témának számított.

A "Wilhelm Gustloff" roncsai a mai napig, 44 méter mélyen, az
oldalára dõlve pihennek a homokos tengerfenéken.
A roncsot, a sok ezer áldozat sírját, azóta hivatalosan
kegyeleti hellyé, tengeri temetõvé nyilvánították.


Dán János
haditudosito.com/magyartudat.com
<http://haditudosito.com/magyartudat.com>

_

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.