Rózsás János temetése


Amint arról már tájékoztattunk, 86 éves korában, nagykanizsai otthonában, 2012. november 2-án reggel, családtagjai körében csendben elhunyt nagyra becsült barátunk, a kiváló magyar, Rózsás János.

 

Nagykanizsa város a díszpolgárát november 17-én, szombaton temeti. Nagykanizsán, a szertartás az engesztelő szentmisével, 11 órakor, a felsővárosi római katolikus templomban kezdődik. Az elhunytat koporsóban, a városi temetőben nagyszülei, szülei és nem rég elhunyt felesége mellé helyezik.

 

A Magyarok Világszövetsége számos tagja és tisztségviselője részt vesz a temetésen, v. Oláh István térségi elnök vezetésével.

 

Készülve az elmúlásra, 155 nappal ezelőtt Rózsás János saját maga írta le ezt az életrajzát, amelyet alább közzéteszünk.

 

MVSZ Sajtószolgálat

7650/121113

 

 

Vitéz dr. hc. Rózsás János önéletrajza

 

            Budapesten, paraszti gyökerű munkáscsaládban,  1926. augusztus 6-án születtem. Édesapám szobafestő mester volt, az édesanyám háztartásbeli.

            Családunk is osztozott az ország lakosságát sújtó nehéz életkörülményekben, az I. Világháború elvesztését követő igazságtalan. iszonyú megcsonkításban. Apai felmenőim 1918-ban a szerb megszállás elől menekülve,  átmenetileg Budapesten kötöttek ki.  Így kora gyermekkorom különösen változatos volt, de a hányattatások éveinek eseményei később tudatosultak bennem, amikor értelmem nyiladozni kezdett a külvilágra.

            A nagy szegénység miatt hároméves koromban anyai nagyszüleimhez kerültem egy göcseji kis faluba, míg szüleim Budapesten küszködtek a túlélésért. Amikor hatéves lettem, szüleim magukhoz vettek. Akkor éppen Újpesten laktak, és már volt főbérleti szoba-konyhás lakásuk. Azért vettek magukhoz, hogy ne osztatlan falusi iskolában sajátítsam el a betűvetés tudományát. Az első elemi után a másodikba már Budán, a Krisztina téri iskolában jártam, de mire harmadikos lettem, már Nagykanizsára költöztünk a nyomasztó munkanélküliség miatt,  vidéken keresve menedéket. Gyerekfejjel azon tűnődtem, hogy vajon a negyedik elemi osztályba hol fogok járni? Aztán úgy hozta a sors, hogy végleg ebben a határszéli kisvárosban maradtunk, közelebb a család zalai gyökereihez. E város temetőjében találtak végleges nyugalomra apai déd- és nagyszüleim és később a szüleim is. Itt öregedtem meg, de közben sok mindenen kellett még keresztülmenni az életben, hogy valóban Nagykanizsán vethessem papírra életem  eseményeit. Ha a jó Isten úgy rendeli, földi pályám végeztével őseim nyughelyéhez térek meg én is.

            Iskolai tanulmányaimat a négy polgári elvégzése után  - bár jó tanuló voltam -  félbe kellett szakítanom. 1940-ben, tizennégy évesen munkát kellett vállalnom a család megélhetése érdekében. Szeptember 7-én álltam munkába, a nagykanizsai áramszolgáltató vállalatnál lettem segédtisztviselő, ma úgy mondanánk, adminisztrátor. A munkavégzés ellátásához esti tanfolyamon gyors- és gépírói képesítést szereztem. Ugyancsak esti tanfolyamon bővítettem a polgári iskolában szerzett német nyelvtudásomat, és 1942 májusában, mivel jó nyelvérzékem volt, német nyelvből sikerült felsőfokú, „A" osztályozású vizsgát letennem a müncheni Deutsche Akademie professzorai előtt. Ifjúkori csalódásaim miatt, valamint a jobb kereset elérése érdekében 16 évesen hagytam el a szülői házat, önkéntes száműzetésbe mentem falura szüleim végtelen bánatára.

           1942. július elsejétől a bánokszentgyörgyi körjegyzőség közigazgatási körírnoki állására nevezett ki a járási főszolgabíró. A megélhetésen felüli keresetemet hazaküldtem a családnak, ami több volt, mint az előző fizetésem. A kibírhatatlan modorú főjegyző miatt 1944. március 1-jétől a szomszédos borsfai körjegyzőségre kerültem, de sem sokáig maradhattam ott. Az időközben kitört második világháború, hazánk belesodródása a világégésbe, sorsdöntő módon szólt bele a mi kis családunk életébe is. Édesapámat kivitték a frontra, és az volt a kérése, hogy a háborús körülmények miatt költözzem haza, hogy együtt legyen a csonka család az idősebb fiúval. Így aztán 1944 júniusától Nagykanizsán, a MAORT Központi Javítóműhelyének vezető főmérnöke mellett lettem titkár és magyar—német levelező.

            A hosszan elhúzódó,  a németek oldalán harcoló országokban számunkra vesztésre álló második világháború vége felé — sok fiatal sorsával együtt — az én életem is tragikus fordulatot vett. 1944. szeptemberében évjáratommal együtt sorozáson estem át 18 évesen, ahol katonai szolgálatra alkalmasnak bizonyultam. Október 15-én a német megszállók a budavári puccsal Horthy Miklóst deportálták és  helyébe Szalasján Ferencet, álnevén Szálasit nyilas-náci vezetőt tették, aki a ruszki hadsereg ellen képes volt a fiatal leventéket is a frontra küldeni.  Novemberben megkaptam a behívót, és mint katonai előképzésben részesült leventét mozgósítottak. Néhány héten belül a leventékből verbuvált alakulatommal, minden különösebb kiképzés nélkül, harci feladattal vetettek be a Somogy megyei fronton, Marcali község térségében. Bajtársaim egy része hősi halált halt, én többekkel együtt hadifogságba estem 1944. december 22-én.

             A szovjet katonai elhárítás, a SZMERS még azon a napon letartóztatott bajtársaimmal együtt, és megkezdődött a vizsgálati fogság. 1945. február 6-án a 3. Ukrán Front katonai törvényszéke, nem ismerve el ártatlanságomat, 10 évi kényszermunkára, örökös száműzetésre ítélt. Egy rabszállítmánnyal az odesszai börtönbe deportáltak, ahonnan még Ukrajnában maradva a nyikolajevi, majd a herszoni munkatáborba kerültem. 1946 őszén az észak-uráli Szolikamszk lágerkörzetébe indított szállítmánnyal fakitermelő lágerben folytattam büntetésem letöltését. A borzalmas északi lágerekben sokszor úgy éreztem, hogy nincs tovább, de a jó Isten kegyelméből lelkileg-testileg átvészeltem a gyötrelmeket. 1949. április elején egy népes rabszállítmánnyal Kazahsztánba deportáltak, ahol speciális politikai börtönlágerek vártak ránk szigorított fegyelmezéssel, de tűrhetőbb tábori viszonyok között. Először Szpasszk kőbányáiban dolgoztam, majd szeptemberben az Ekibasztuz néven megalapított új bányászváros úttörő építői lettünk az „Éhség sztyeppének" nevezett sivatag kellős közepén meglehetősen kezdetleges életkörülmények között. Közel négy évet töltöttem ebben a lágerben, és amikor — Sztálin halálát követő amnesztia révén — onnan szabadultam 1953 júniusában, a városkának már 15 000 lakosa volt, míg munkatáborunk 5000 rabszolgával folytatta tovább a város építését.

            A kereken kilenc évig tartó rabság után 1953 decemberében térhettem haza Magyarországra. A megtalált, háborút átvészelt család segítségével igyekeztem beilleszkedni a megváltozott körülmények közé a szovjet hadsereg által megszállt, kommunisták által kormányozott országban.

            1954 januárjában könyvelőként helyezkedtem el a nagykanizsai járási tanács pénzügyi osztályán. Esténként, mindenki előtt eltitkoltan, szorgalmasan róttam a sorokat a fehér papíron: szovjet rabságom naplószerű feldolgozásán dolgoztam. Lágeri visszaemlékezéseim eseményeinek rendkívül részletes, szinte napra lebontott dokumentumszerű lejegyzésével 1955 novemberében készültem el, amelynek ideiglenesen Decembertől decemberig címet adtam.

           Egy év múltán, 1954 decemberében megnősültem. Feleségemmel, Magyar Magdolnával egy házban nőttünk fel, jól tudta, hogy kivel vállal sorsközösséget. Hűséges társam lett, habár előre nem láttuk a rám váró üldöztetéseket, amelyek később következetek be a sors forgandóságából. Házasságunkból három gyermek született: Antal (1955), László (1957), Magdolna (1959).

            A munka és család mellett leérettségiztem a közgazdasági technikumban; különböző pénzügyi szakvizsgákat, oroszból felsőfokú állami nyelvvizsgát, majd tolmácsvizsgát tettem. A Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma 1962-ben rehabilitált elismerve, hogy a súlyos vádak alapján — miszerint háborús bűnös lettem volna — bűncselekmény hiányában visszavonták a vádakat.

            1970. decemberében a Nagykanizsai Bútorgyárba kerültem. Ott pénzügyi vonalon és német—orosz tolmácsként dolgoztam. 1983 júniusában rokkant nyugdíjas lettem sorozatos betegeskedés után. 1984 októberétől 1991 tavaszáig a Kanizsa Sörgyárban szerződéses alkalmi munkakapcsolatban német—orosz műszaki és közgazdasági tolmácsként működtem, majd végleg befejeztem munkaviszonyomat.

            Visszatérek a szovjet lágerekben eltöltött évekre, amelynek következményei a későbbiekben, váratlanul döntő módon kihatással voltak az itthoni életkörülményeimre is. A kazahsztáni Ekibasztuz lágerében 1951-ben megismerkedtem Alekszandr Szolzsenyicin középiskolai fizika-matematika tanárral, aki éppoly szorgalmasan bújta a szegényes lágeri könyvtár ronggyá olvasott könyveit, mint jómagam. Útjaink szabadulásunkkal elváltak, úgy tűnt, örökre. Azonban Szolzsenyicin 1962. után az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényével egyből világhírű lett. Ennek következtében 1963 után sikerült felvenni vele a kapcsolatot levelezés útján, de személyes találkozásra soha nem kerülhetett sor.

            Szolzsenyicin nyilvánosság elé lépése engem is arra ösztönzött, hogy lágeri naplóm kéziratának alapul vételével 1968 végére megírjam a Duszja nővér című visszaemlékezésemet, amelynek kegyetlen és rémséges eseményei az Urál őserdejében, fakitermelő lágerben játszódtak le. A kiadók sorra visszautasították a kéziratot. Azok az évtizedek politikai okokból nem voltak alkalmasak ilyen témák közreadására. Szolzsenyicin egyre jobban belesodródott a nagypolitikába, de az igazi botrányra a Gulag szigetcsoport című munkájának, a párizsi Ymca Pressnél megjelent első kötete után került sor 1973 decemberében. 1974 februárjában kiutasították hazájából. Itt jöttem én a képbe: a moszkvai APN Kiadó meg akarta velem íratni lágeri visszaemlékezéseimet, de olyan formában, hogy cáfolata legyen orosz író barátom addigi, a bolsevizmus igazi arcát leleplező munkáinak. Hiába akartak kényszeríteni a tények meghamisítására, nem voltam rá hajlandó! A nyilvánosság tudta nélkül, a némán elviselt politikai nyomás komoly fenyegetettséget hozott rám. Szerencsémre, amikor eljött a gorbacsovi enyhülés korszaka, felhagytak az üldözéssel.

            1978-ban készült el a teljes, kilenc esztendős rabságom emlékeinek irodalmi feldolgozása három kötetben (Ukrajna, Észak-Urál, Kazahsztán). Nem úgy írtam meg, ahogyan azt Moszkvában akarták, hanem ahogyan a lelkiismeretem diktálta, és így nem is került ott kiadásra. Borbándi Gyula irodalomtörténész kiadásában némiképpen lerövidített szöveggel két kötetben jelent meg magyarul Münchenben. Az első kötet Keserű ifjúság címmel 1986-ban, a második Éltető reménység címmel 1987-ben. Budapesten 1989 decemberében Koltay Gábor, a Szabad Tér Kiadó igazgatója adta ki, némi szerkesztési bővítéssel a két kötetet egységesen Keserű ifjúság cím alatt. A gyorsan elfogyott kötetek újabb kiadását az olvasók széles körben igényelték, így a budapesti Püski Kiadó jelentette meg a két részt egy kötetben, rendkívül tetszetős külsővel, a müncheni változatot véve alapul ugyancsak némi betoldással: Keserű ifjúság — éltető reménység címen.

            A viszonyok némi megváltozása következtében Czupi Gyula, a nagykanizsai Városi Könyvtár dolgozója vállalta az íróasztalfiókban porosodó Duszja nővér mérsékelt példányszámban való kiadását, és így jutott el 1995 októberében egy szűk olvasókörhöz. A második megjelentetésére rangosabb külsővel 2001 decemberében került sor a nagykanizsai Canissa Kiadó jóvoltából. A könyv László fiam fordításában a müncheni Gryphon Verlag kiadásában német nyelven jutott el nyugati olvasókhoz Schwester Dusja címen 2005 őszén.

            A GULAG-lexikon címen összeállított dokumentációkötet, amely közel négyezer volt magyar rabtársam fogsággal kapcsolatos történetét rendszerezi, több mint tizenegy éves kutatómunka, adatgyűjtés után ugyancsak a budapesti Püski Kiadónál jelent meg 2000 márciusában. Ezt a kötetet a történészek nagyra értékelik, és az olvasók is érdeklődéssel fogadták. A második, bővített kiadása, amely közel további nyolcszáz rabtárs sorsát követi nyomon, 2008 decemberében jelent meg.

            Még egy nagyobb szándékom és tervem jutott el a kiadásig. 2005 októberében jelent meg a Leventesors című tanulmánykötetem. Miután előző munkáimban bebizonyítottam, hogy ártatlanul és jogtalanul ítélték el háborús bűnösként a szovjet katonai bíróságok a magyar állampolgárok tízezreit — köztük túlnyomó részben a két világháború között katonai előképzésben részesült leventéket — a közvélemény tudomására akartam hozni, hogy mi volt a két világháború közötti ifjúságnevelés mozgalma. Bizonyítani akartam, hogy a leventék nem fasiszta ideológia alapján nevelt szovjetellenes partizánok voltak, hanem a trianoni békediktátum által katonailag védtelenné tett ország nemzeti önvédelme érdekében a katonás fegyelem keretei között vallásos, hazafias, munkaszerető nevelést kapott fiatalok, mint a jövő nemzedék záloga, az ország talpra állásának érdekében. A leventeintézmény történetét az 1921-es első véderőtörvény életbe léptetésétől az 1945-ös háborús tragédia végkifejletéig nyomon követtem a törvényes megalapozottságra támaszkodva.

            Küldetéstudatból vállalt munkásságom, a szovjet kényszermunkatáborokba hurcolt magyar állampolgárok sorsának kutatását, megörökítését célzó irodalmi tevékenységem — amellyel a korábbi évtizedekben minden veszély, lebukás kockázatát vállaltam, és a múltam miatt amúgy is sok üldöztetést, mellőzést elviseltem — a későbbi években meghozta számomra a korábban nem remélt elismerést.

            A bajtársi szervezkedés lehetőségével megalakult GULAG Alapítvány kuratóriumának elnöke lettem 1993-ban, majd koromra való tekintettel 2010-től már csak kuratóriumi tag voltam. A Magyar Írószövetség tagja vagyok 1997-től, a MVSZ Százak tanácsának tagja 2000 óta.

            Életművemért Nagykanizsa város díszpolgárává választottak 1993 októberében a város egész társadalmának megbecsülése és legnagyobb elismerése kifejezéseként.

Zala megye díszpolgára vagyok 2003 januárja óta több évtizedes tényfeltáró munkásságért, a kényszermunkatáborokba hurcolt magyarok sorsának felkutatásáért, az összegyűjtött dokumentumok megismertetéséért.

            A nagybányai vitéz Horthy Miklós kormányzó úr által 1920-ban alapított Vitézi Rend Budapesten, 2006. szeptember 23-án felvett a rend tagjainak sorába és vitézzé avatott, mint aki a polgári életben folytatott hazafias tevékenységével kiváló tanúbizonyságát adta vitézségének és nemzeti érzésének. A Vitézi Rend 2008. július 1-jei hatállyal a haza szolgálatában kifejtett kiemelkedő kulturális, nevelési és az eredményes nemzeti hagyományőrző tevékenység elismeréseként a saját érdemű vitézek állományába minősített át.

            A Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos király Magánegyetemének elnöksége és doktori bizottsága 2007. június 8-án díszdoktorrá fogadott (dr. Honoris causa) tudományos és szépírói munkásságáért, a magyarság ügyének felvállalásáért, aki életének fénykorát Szibériában töltötte, ott érlelődött írói tehetsége, amely itthon napvilágot látva a világ irodalmi érdeklődésének középpontjába került, és hazájának örökbecsű szolgálatot tett.

            Kitüntetéseim:

1976 — Békemozgalom Kitüntető Jelvénye.

1991 — Emléklap az 1956-os helytállásért.

1996 — Magyar Szabadságharcos Világszövetség Európai Elnökségének Emléklapja, London.

1998 — POFOSZ Hazáért Érdemkereszt ezüst fokozata.

1999 — II. Világháborús Emlékérem.

1999 — Szabad Magyarországért Emléklap.

2001 — Magyar Lelkiismeret Emléklap kiemelkedő írói tevékenységemért, a nemzet igaz történelmének bemutatásáért, valamint az igazságtalan trianoni döntéseknek a hazai és nemzetközi közvélemény megismertetésében tett nemes küzdelmemért.

2001 — Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének polgári tagozata a Gulágon fogva tartott magyarok sorsának tárgyilagos és művészi ábrázolásáért.

2001 — Magyarország Köztársasági Elnöke mint írónak, történésznek a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést adományozta a Gulag szörnyűségeinek — az egyetemes történettudománynak fontos forrásanyagot jelentő — kutatásáért, tapasztalatok emlékiratokban való megörökítéséért, példaértékű életút elismeréseként.

2003 — A Magyar Művészeti Akadémia Aranyérme a magyarság emberi és szellemi méltóságáért folytatott küzdelmem, életművem és írói munkásságom elismeréseként.

2006 — Rotary Fúrási Rt. Nagykanizsa cégtől Rotary Díj az emberi helytállásért a nyolcvanadik születésnapom alkalmával.

2006 — 1956-os Emléklap és Ezüstérem a szabad magyar hazához való hűségemért.

2007 — POFOSZ Hazáért Érdemkereszt arany fokozata hazafias és áldozatos magatartásom elismeréséül, amelyet a magyar haza védelmében tanúsítottam, és amelyért üldöztetést szenvedtem.

2008 — A Horthy Miklós Társaság Elnökségének Emléklapja elismerését fejezi ki a hazának tett szolgálataimért, illetve példamutató életútamért.

2008 — Magyar Szellemi Védegylet „Rendületlenül" diplomája a magyarság rendületlen szolgálatáért.

2008 — Vállalkozók Országos Szövetsége Zala Megyei Szervezetének Zala Megyei Príma Díja a magyar irodalom terén kifejtett kimagasló tevékenységemért.

2008 — Bethlen Gábor Alapítvány Bethlen Gábor-díja szerint a tehetség, hűség és szívósság, amellyel magasrendű céljaimért küzdeni tudtam, ma is hatékony példa lehet mindazok számára, akik a közösségi értékű alkotómunkát tekintik hivatásuknak.

2009 — POFOSZ Hazáért Érdemkereszt arany fokozata annak a hazafias és áldozatos munkának elismeréséül, amelyet a magyar haza érdekében végztem fáradhatatlan aktivitással.

2009 — A Balaton Akadémia (Keszthely) „Sis Honestus" Emlékérem életútamért, közírói munkásságomért, a Gulag-lexikon elkészítéséért. A magyarság sarokba szorított, de sértetlenül megőrzött jó szelleméért.

2009 — A Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége által alapított Hadifogoly Emlékérem viselésére jogosított fel a Volt Hadifoglyok Nemzetközi Szövetsége (CIAPG).

2009 — A Magyar Szabadság Napja Alapítvány Kuratóriuma mint írónak, a szovjet GULAG magyar foglya részére Magyar Szabadságért Díjat adományozta: „szabadságvágya tartotta életben a majd tíz évig tartó szovjet hadifogságban. A munkatáborok embertelen körülményeiről, sorstársai életéről, szenvedéseiről írott művei, évtizedes kutatásai méltó emléket állítanak e szörnyű korszak szenvedőinek.

2011 — A Magyar Műveltség Kincsestára Szabadegyetem a Magyar Műveltség Díjat adományozta Nagykanizsán Az egyetemes magyar kultúra értékeinek megtartása és átörökítése érdekében kifejtett önzetlen emberi tettéért.

2011 — A Zalai Magyar Nemzeti Szövetség 85. születésnapom alkalmával díszoklevéllel tüntetett ki a magyarság nemzeti szellemiségének megőrzésében erősítésében, a keresztényi emberi magatartás személyes példázatáért, sorstársaim emlékének ápolásáért, magas irodalmi szinten való megjelenítéséért.

             A nyolcvanhatodik életévemnek lassan a végére érve, eddig jutottam. Hogy a jó Isten ad-e még erőt, egészséget, hogy további kutatómunkámmal, a haza javát szolgálni akaró írásaimmal ismételten a nyilvánosság elé léphessek nemzetünk szebb jövője érdekében, ez a gondokkal terhes jelen, és a bizonytalan, de reményteljes jövő titka.

 

Nagykanizsa, 2012. május 31-én.

 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.