Külső és belső önrendelkezés

Minapi közleményünk - Az önrendelkezés az autonómia helyébe lép. Magyar képviselők sikere az Európai Tanácsban, http://mvsz.hu/sajtoszolgalat/20111006_europaitanacs.html - nyomán szükségesnek látszik néhány fogalom tisztázása.

 

Európai Parlament (EP) és az Európai Tanács Parlamenti Közgyűlése (ET)

Több olvasó hozzászólásából kiderül, hogy a két intézmény könnyen összetéveszthető.

Az Európai Parlament a jelenleg 27 tagállamból álló, brüsszeli központú Európai Unió intézménye, amelynek neve és hatásköre az államok parlamentjére hasonlít, bár törvényhozói hatásköre még az Európai Unió keretén belül is másodrendű. Az Európai Unió elsőszámú jogalkotója paradox módon, és a hatalmi ágak szétválasztását szükségesként hirdető elvet fölülírva, az Európai Unió legfőbb törvényhozója maga a végrehajtó hatalom, azaz az Európai Bizottság.

Az Európai Parlament tagjait az EU tagállamaiban megtartott általános, titkos választások keretében választják meg. Mandátumuk öt évre szól. Az utolsó választásokat 2009-ben tartották. Üléseit  Brüsszelben (bizottságok), és havonta egyszer Strasbourgban (közgyűlés) tartja.

 

Az Európai Tanácsot jóval több állam alkotja. A tagok között találjuk a volt Szovjetunió közép-ázsiai államait is.

Egy ideig az Európai Unió előszobájának számított.

Tagjait az egyes tagállamok parlamentjei válsztják meg, saját tagjaik sorából, többnyire az egyes pártok képviseleti arányában.

Következésképpen az ET-képviselők mandátuma annyi időre szól, mint amennyi az ő otthoni mandátumuk ideje.

A munka bizottságokban és közgyűléseken zajlik. Az ET Parlamenti Közgyűlésének határozatai jobbára elvárásoknak illetve ajánlásoknak számítanak a tagállamok felé. 

Üléseit Strasbourgban tartja.

 

Külső és belső önrendelkezés, avagy független állam és autonóm terület

Az önrendelkezés a népek elvitathatatlan és korlátozhatatlan joga arra, hogy szabadon döntsenek a létüket meghatározó intézményekről: állami hovatartozásról, államformáról, alkotmányról.

A magyar nép önrendelkezési nyilatkozatát a Magyarok VII. Világkongresszusa fogadta el 2008. augusztus 20-án.

(http://mvsz.hu/mellekletek/mell1_hu.htm)

Az önrendelkezési jogot egyre gyakrabban használják hivatkozási alapul a számbeli kisebbségben, de adott területen többségben élő népek és népcsoportok. Sőt, a fogalom bizonyos korlátokkal a kisebbségek kollektív jogainak védelme során is használatos. Ennek következtében az önrendelkezésnek alapvetően két formája ismeretes.
A külső önrendelkezés végeredménye az új, független állam.
A belső önrendelkezés végeredmény
e egy autonóm terület valamely meglévő állam keretein belül.
A magyar nemzeti közösségek jogvédő harca eddig
, néhány markáns kivételtől eltekintve az autonómia fogalmára épített, amely sem nem jog, sem nem cél, hanem egy állapot.
A kisebbségben élő magyar nemzeti közösségek talán legjelentősebb politikai nyilatkozata, a húsz évvel ezelőtt, 1991 novemberében elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, amellyel az erdélyi magyarság politikai képviselete egyértelműen lesz
ögezte, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség önrendelkezésre tör, méghozzá belső önrendelkezésre.
A fogalmak haszálata körül, még magyar vonatkozásban is vita van. Számosan vannak, akik nem merik az önrendelkezés fogalmát használni, mert félnek, hogy az önrendelkezésben rejlő esetleges elszakadási lehetőség, esetleg kiváltja a többségi utódállam "haragját".
A Magyarok Világszövetségének álláspontja szerint Koszovó függetlenné válása után a magyar nemzeti közösségek jogvédő harcában egyértelműen az önrendelkezés fogalmát ajánlatos használni. Emlékeztetőül az MVSZ idézi Koszovó esetét: a koszovói albánok éveken keresztül követelték az autonómiát, amiről a szerb hatalom hallani sem akart; amikor jogvédő harcuk zászlajára az önrendelkezést tűzték, Belgrád megadta volna a területi autonómia bármilyen formáját; ám túl későn: Koszovó elszakadása és függetlenné válása immár elkerülhetetlen volt.

Minapi közleményünkhöz hozzászólt az Amerikai Egyesült Államokban élő politológus professzor, Dr. Balogh Sándor, az MVSZ küldötte is, aki az önrendelkezés fogalmának elméleti tisztázás
át sürgette. Idézet hozzászólásából:
            Mint azt az Autonómia és az új világrend c. könyvemben (MVSZ kiadás, 2008), Az Önrendelkezés a nemzetközi jogban: újabb fejlemények fejezetben kifejtem, egész komoly szakirodalma van a kérdésnek, hogy mikor indokolt a belső önrendelkezés, és mikor a külső, azaz az elszakadás. Könyvem megírása óta gondolom, újabb cikkekkel gazdagodott ez az irodalom.
            Egy fontos szabályt maga Hugó Grocius, a nemzetközi jog atyja, adott, amit így idézek: A szuverén államok közötti jogszerű és békés területcsere feltételeként Grotius két népszavazást ír elő: egyet az anyaországban, és egyet az elszakadás tárgyát képező területen. Grotius csak egy esetben ad felmentést a különváláshoz szükséges népszavazások alól: Különleges, vagy más módon el nem kerülhető kényszerhelyzet esetén az egyik rész önmaga is más kezébe adhatja át a saját maga fölötti felségjogot a teljes népesség beleegyezése nélkül, mert feltételezhetjük, hogy ezt a jogot fenntartotta magának, amikor a civil társadalom megalakult.

  Más szóval, Grotius hitt a Társadalmi Szerződés elméletében, és feltételezte, hogy az emberek átruházhatják saját szabadságuk egy részét az államra, amelyre a polgári társadalomnak szüksége van, de nem adtak, és nem is adhattak másnak felhatalmazást arra, hogy mint csoportot, elnyomják őket egy civil társadalomban…

Egy másik szakfolyóirat, Az American Journal of International Law egyik „szerkesztőségi" cikke szerint az önrendelkezésre vonatkozó egyes EBESZ és ENSZ nyilatkozatok „nem-kötelező eszközök, jóllehet az »opinio juris«-t (jogi véleményt) célozzák és tükrözik. Az emberi jogok területén erős jogi vélemény demonstrálása legyőzhet egy gyenge állami gyakorlaton alapuló szokásjogot". Ezen az alapon a cikk arra a következtetésre jut, hogy „kb. 1970 óta lehetséges volt a «népek» (még mindig nem definiált) joga az elszakadásra egy olyan államtól, amelynek nincsen teljes képviseletet jelentő kormánya…"

Erik Kolodner álláspontja sokkal tisztességesebbnek és realistábbnak tűnik, mint azoké, akik attól félnek, hogy az önrendelkezés instabilitást okozhat:

 

Az önrendelkezés korlátozására vonatkozó mai erőfeszítések gyakran a holnapi konfliktusok melegágyai, míg a jogos önrendelkezési igények elismerése esetleg biztosíthatja a világ stabilitását.

 

A nemzetközi közösségnek ahelyett, hogy nem foglalkozik ezzel a fontos joggal, inkább az önrendelkezésre (mint a stabilitást veszélyeztető tényezőre) vonatkozó koncepcióján kellene igazítania, hogy meg tudjon felelni a hidegháború utáni világ változó körülményeinek... Ezért Kolodner, elismerve az elszakadással járó bonyodalmakat, de nem kizárva az elszakadást mint végső megoldást, azt javasolja, hogy a nemzetközi közösségnek meg kell kísérelnie a konfliktusok feloldását a belső önrendelkezés elvei alapján, mielőtt támogatná egy nép külső önrendelkezésre vonatkozó jogát, annak esetleges rendzavaró következményeivel együtt.

Ez csak néhány szemelvény, amit könyvemből idéztem, hogy milyen komoly szakirodalom létezik. Az irodalom jelentős része, Kolodnerhez hasonlóan, csak mint kényszerítő eszközt ismeri el az elszakadás jogát: „ha nem kaptok emberi elbánást, vagy demokratikus kormányzást, AKKOR jogotok van elszakadni."


MVSZ Sajtószolgálat
73
06/111010

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.